Irodalmi Szemle, 1982
1982/5 - LÁTÓHATÁR - Vilém Závada: Boldog, aki költő
felvettek a Hlávka-kollégiumba. Erről már jóval az érettségi előtt értesültem. A szünidő gondtalanul telt el. Prágába készülődtem. A gimnázium utolsó éveiben irodalommal és filozófiával foglalkoztam. Sok kitűnő tanárom közül legjobban a cseh nyelvet tanító Vojtéch Martinékét és a latint meg görögöt tanító Kazimír Piterkát szerettem. Különösen Vojtéch Martinékhez vonzódtam. A közeli Brušperk városkában született, később pedig a mi Hrabűvkánkkal szomszédos faluban lakott. Vojtéch Martinék nemcsak azért volt rokonszenves, mert a cseh irodalomról és kultúráról lenyűgözően tudóit beszélni, hanem azért is, mert író volt. Személyesen ismerte Bezručot és a többi írót, maga pedig elbeszéléseket, verseket és regényeket írt. Az ostravai Sokol Tűma mellett ő volt az első élő cseh író, akit megismertem és mélységesen tiszteltem. Vojtéch Martinék a példaképem volt. Elhatároztam, hogy én is tanár leszek, a cseh nyelvet fogom tanítani, és hogy a cseh kultúrát ápolni fogom. (Akkor még nem gondoltam arra, hogy én is írni fogok.) Ezzel az elhatározással iratkoztam be 1923 őszén a prágai Károly Egyetem Bölcsészkarára. Szorgalmasan tanultam az ószlávot és az ócsehet, a cseh irodalomtörténetet. A francia irodalom és a filozófia is nagyon érdekelt. Már a gimnáziumban rajongtam Toman, Hoŕejší, Hora, Wolker, Píša, Nezval, Seifert és Biebl verseiért. Prágában találkozni szerettem volna velük. Erre az irodalmi kávéházakban nyílt alkalom. Legszívesebben a Národní kávéházra emlékezem. Itt jöttek össze nagy íróink: Vančura, Nezval, Seifert, Teige, Fučík, Novomeský, kommunista írók és publicisták. Kapcsolatom velük az életre nyitott ajtót, aktuális társadalmi és politikai problémákkal ismerkedtem meg. írók, képzőművészek, zeneszerzők, színészek és kritikusok vitáztak itt. Barátságok szövődtek fiatalok és idősebbek között. A viták hevében és a fojtó kávéházi légkörben verstöredékek születtek, furcsa életérzések leptek meg, az alvás mint szükséglet jelentkezett, az éhség nyomasztott... Szerelmi vágyódások gyötörtek ... Alom és fantázia ... Érzéseimet eleinte nem fegyelmeztem és nem irányítottam. Csak fölvillantak, majd nyomtalanul eltűntek, elfeledtem őket. Később azonban gondolatilag elmélyültek s költői képek születtek belőlük. S amikor a séták során, olvasáskor, baráti beszélgetések alkalmával a gondolatok—képek fölmerültek, már lejegyeztem őket füzeteimbe. ÁLOM Egész nap szendergünk ... csúszunk valahová. Sima koppanások. Életünk már nem a miénk. A megnyílt föld függönytelen kocsmaablak. Fej görög ide-oda az asztalon és az ajtó mögött zöld pikkelyes folyó folyik csontosodó medrében. S ott az alabástrom épület körül néma loboncos kutya futkos. Az éhség nagy életélményem volt! František Halas is átélte, és aprólékosan foglalkozott vele mint fiziológiai és metafizikai problémával. Az első világháború alatt én is sokat éheztem, az éhezés állandó élményemmé vált és később nyomasztó emlékké. A test fekete üregeiben éhségtől mardosva sötét fészkükben vergődnek a belek. Tudtam, hogy első verseimből hiányzik a ritmus, hogy diszharmonikusak, nyersek és szögletesek, de munkám alapja a kemény élettapasztalat, az igazság utáni vágy volt. Verseim eleinte belső feszültségből születtek, belső szükségszerűségből. Sohasem írtam tervszerűen. Csak kevés verset írtam meg „egy csapásra”. Miután elég élményem és tapasztalatom volt, ültem le az asztalhoz és kezdtem írni. S amikor egy erős érzés megadta a hangot, sorjában születtek meg a versszakok. így keletkezett a Panychída
