Irodalmi Szemle, 1982
1982/5 - LÁTÓHATÁR - Vilém Závada: Boldog, aki költő
című versem is. Egy este, hazafelé menet, amikor a lombos hárs fölött a lemenő nap vörös fényben tündökölt, úgy tűnt, mintha izzó ágyúcsövet látnék. Elesett apám emléke még mindig elevenül bennem élt. A nap — ágyúcső képe úgy belém vésődött, hogy még ma is, ötven év után, ha arra járok, az égre nézek, hol a nap akkor megjelent: Amikor 1926-ban a karácsonyi szünidőre hazamentem, és egy szomorú nap a kandal- lónál ültem, föllobbant a tűz. Hasonló élményben volt részem, mint akkor a nappal,. Bensőmben, emlékeim mélyén Is láng gyúlt és izzó verssorok keltek életre. a forró délután gőztrombitákkal harsogott aztán a szürkeség nehéz drapériáiba burkolózott a város ahogy beállt az alkonyat az oszlopokon ívlámpák őrsége gyulladt a pompás ravatal körül a körutakon gyászmenetben hömpölygőn a dicső hadsereg gyászlobogő helyett léggömbök röppentek föl minden házról mondják a világháború hőseinek ünnepe ez mert minden házból elröppent egy vagy két lélek a háború alatt s az alvilágból szabadságra most léggömbökön térnek haza csak egy percig időznek eszünkbe juttatni ők is éltek valaha végül mintha a léggömbökkel elröpülne minden ház csak a hegyek között sokáig a szürke éjbe a lebukó nap orcája csodálkozóan bámul be csodálkozó orca vörösre — egy ágyú csöve — tüzesedve (fordította Cselényi Lászlóf Egy szombat délután egyedül ültem a Národní kávéház asztalánál. Vítézslav Nezval jött be és mellém ült. Eddig még sohasem beszélgettünk. Bemutatkoztam, és Nezval a csodálatra méltó szívélyességével megkérdezte, vajon én is verseket írok-e? Vagy talán valami mást csinálok? Kissé zavarban voltam, bevallottam, hogy versekkel próbálkozom. Megkért, hogy mutassam meg neki verseimet. Néhány nap múlva elhoztam egyet-kettőt. Nezval eltette őket és megígérte, hogy otthon majd elolvassa valamennyit, és alkalomadtán véleményt mond róluk. Rá egy hétre ismét találkoztunk a Národní kávéházban, de nem maradtunk ott. Elmentünk a Károly téri Technik kávéházba. Nezval elhozta a kéziratomat; a versekhez odaírta a véleményét. Minden verset annyira aprólékosan és pontosan elemzett, hogy később talán egy kritikusom sem tette ezt értékelésükkor. Nezval bírálata egy hozzáértő bírálata volt, aki tökéletesen ismeri munkája minden csínját-bínját. Bírálatától szinte megszédültem. Nezval tapintatosan, de nyíltan rámutatott kísérleteim hibáira is, melyeket igyekeztem kijavítani. A Panychída című versemről — csak később mutattam meg Nezvalnak — annyi szépet mondott, hogy alig hittem el. így vált barátságunk szorossá. Nezval elvitt a Devötsii nevű csoportba is és bemutatott barátainak. A Panychida című „zsengém” a kritikusoknál és az olvasóknál olyan kedvező fogadtatásra talált, amilyenről nem is álmodtam. Nagyon boldog voltam! De amikor a következő könyvemet készítettem, nem tudtam és nem is akartam továbbhaladni a Panychída útján. Már elmúlt a kötetlen verselés időszaka. A gazdasági és a társadalmi krízis, a munkanélküliség, a fenyegető háború olyan problémákat hoztak fölszínre, melyek mindannyiunkat nagyon nyomasztottak. 1927 őszén az akkor nagy és reprezentatív Aventinum Kiadó titkára és szerkesztője lettem. A napi munka mellett befejeztem a disszertációs dolgozatomat és a doktori vizsgákra készültem. Nem gondolhattam csupán a költészetre. Oj verseskötetemet már más szempontok alapján szerettem volna összeállítani. Esszét írtam Otokar Brezináról
