Irodalmi Szemle, 1982

1982/5 - Egri Viktor: Fehér éjszakák (regényrészlet)

Sartre felszólalásával Thomas Mann nyomdokaiba lépett, aki emlékezetem szerint már esztendőkkel ezelőtt kijelentette, hogy az antikommunizmus és a szovjetellenesség korunk legnagyobb ostobasága.

Thomas Mannt akkoriban a haladó szellemű németség szikrázó elméjű polgárának tartottam, ezért vésődött annyira emlékezetembe fenti mondása.

Régi jő ismerősként köszönthettem Jorge Amadót, akit még évekkel ezelőtt, a cseh írószövetség dobŕíši alkotóházában volt alkalmam megismerni. Családommal nyaraltam ott és Alisz lányomat megajándékozta egyik könyve dedikált példányával. Amado piros szalagot használt a gépelésnél, mód felett meglepett ez a különcsége, volt benne valami hivalkodó, ám egyúttal valami egyéni is, ami furcsa alacsony termetét egy fejjel magasabbra tette és sovány termetére szemmel láthatóan néhány kilót rakott. Bizonyára valami tudatosság játszott itt közre; kommunistának tudtam, de Brazíliábói hozott mulatt ápolónő ügyelt két gyerekére, és ha emlékezetem nem csal, még egy kis cselédet is hozott magával.

Amado jó érzéssel emlékezett vissza csehszlovákiai tartózkodására, amelyet élete egyik legtermékenyebb korszakának tartott. (Bevallom, a szeretetre méltó brazilt megkedveltem, de nem soroltam korunk nagy Írói közé.)

Amado adta át a Béke Világtanács nevében Helsinki legszebb hangversenytermében Joris Ivens holland filmrendezőnek a nemzetközi békedíjat.

— A mi feladatunk a félelem és a gyűlölet gonosz álmait elűzni, népeink szívverésére figyelni, velük boldognak lenni, szenvedéllyel és meggyőződéssel eltelve megmutatni a vásznon, mi az élet és milyen lehet — mondotta a felemelően szép ünnepségen.

A beszédet követő hangverseny szünetében ismerhettem meg Vercorst, a francia ellenállás nagynevű prózaíróját is. Nem lehetett szó hosszabb eszmecseréről, a gyorsan pergő események most is csak néhány udvarias szó váltására adtak lehetőséget, de jól esett már a puszta kézszorítás, a francia író személyes megismerése. (Később láttam egy hatásos tévéjátékát, amely elém idézte sovány, törékenynek látszó alakját.) A találkozásnak külön jóízt adott az a körülmény, hogy néhány keresetlen szóval bemutatott Henry Martin francia tengerésznek, akinek védelmében ő írt Zola tollához méltó sorokat. És láthattam az ugyancsak igazságtalanul bebörtönzött Alain de Leap-ot is, akinek szabadságát Vercors védte meg nyílt levélben.

Még egy felejthetetlen kézszorításról kell említést tennem. A szünetek egyikében Nazim Hikmetet, a Moszkvában élő nagy török írót üdvözölhettem. Hikmet örömmel emlékezett vissza a szlovákiai írók közt töltött órákra és idei tavaszi újabb látogatására. A Legenda a szerelemről című játékának egyik bratislavai előadására meghívta a színház. Dicsérte a szereplőket, a rendezést, a díszleteket is, amelyre kilencvenezer koronát költöttek. (Óriási összeg volt ez akkoriban, három darab fényes kiállítására telt volna belőle.)

Borisz Leontyiev, a Lityeraturnaja Gazeta szerkesztője uzsonnán látta vendégül a népi demokráciák íróit, a lengyel, bolgár, csehszlovák írókat, s üdvözlő szavaiban arra buzdított, hogy otthoni kulturális eseményeinkről számoljunk be a kulturális szemle hasábjain.

Kitüntető felszólítás volt, s — úgy emlékszem — nem puszta udvarias gesztus.

Alkonyat felé járt az idő, de a teremben nem lehetett érezni az esteledést, a csarnok nagy ablakain vastag aranypászmákban dőlt be a napfény, mintha délidő volna és a hangulat friss, a figyelem egy pillanatra sem lankadt.

Elhangzottak a hét bizottság jelentései, melyek színes, dús csokorba fogták a haladó emberiség követeléseit és a világ tudtára adták, hogy véget kell vetni az erőszak politikájának, a háborús előkészületeknek, a katonai tömbök szervezésének és a remény szavával meghirdették, hogy a közelmúlt nagy eseményei, a bandungi értekezlet, az osztrák államszerződés megkötése, a szovjet-jugoszláv tárgyalások életünk új szakaszát, boldogabb jövőjét jelzik.

Az emelvényen Jean Lafitte, a Béke Világtanács főtitkára olvasta fel, hogy a szavazásra feljogosult 1487 küldöttből 1486-an elfogadták a világ népeihez küldött felhívást, egy küldött tartózkodott a szavazástól — nem sikerült megtudnom, hogy ki volt.

Mint amikor egy sodró erejű színjáték utolsó képe után legördül a függöny, oly Ián-