Irodalmi Szemle, 1982
1982/5 - Duba Gyula: Nemzetiségi klasszicitás?
NEMZETISÉGI KLASSZICITÄS? Írásunk címe — s még inkább a fogalom, melyről szól — csodálkozásra késztethet, de talán még megütközést is kiválthat, mert nemcsak jelentése tűnhet kétségesnek, de célja is: mi értelme van? Szükségünk van nemzetiségi klasszikusra (klasszikusokra)? Nem elég nekünk a nemzeti klasszikusok tágas arcképcsarnoka, a világirodalmi klasszikusok méltóságos hada? Ezzel kapcsolatos eszmefuttatásunk talán akadémikusnak látszik, elvont fejtegetésnek, a kérdést felvetni — úgy érezzük — mégis célszerű ős — éppen Forbáth Imre okán — időszerű. Vannak — lehetnek-e — a nemzetiségi irodalomnak (művészetnek) klasszikus alkotásai és alkotói? Az irodalmi klasszicitás fogalmáról és megvalósulásáról az egyik legjobb munkát T. S. Eliot írta; az 1944-ben született Ki a klasszikus? című esszéjére gondolunk. S bár Vergiliusra vonatkozó, sajátos klasszicitás-meghatározását esetünkben aligha használhatjuk, a fogalom általánosabb érvényesítésére vonatkozó megjegyzéseit gondolatmenetünkhöz mi is alapul vesszük. Mindenekelőtt azt a felismerést, hogy a klaszsicitás fogalma különféle összefüggésekben, többféleképpen érvényesül. Továbbá: a klasszikus mű (alkotó) felismeréséhez visszatekintő történelmi perspektíva kell. Eliot szerint a „klasszikus” fogalma tartalmának a maximumát az „érettség” követelményében jelölhetjük meg. De nemcsak a mű érettségében, hanem a lélek és társadalmi erkölcsök érettségében is, melyeket tükröz. S végül lényeges szempont, hogy az alkotás — alkotó — klasszikus lehet egyetemes értelemben vagy egy nyelv — esetleg bizonyos korszellem — viszonylatában és keretein belül. Eliot fogalmazásában a klasszicitás egyik lehetőségét az egynemű nyelvi közösség méretei határolják. E méretek minden irodalom számára adottak, mert az írott művészet a nyelvben valósul meg. Mi hozzátesszük, hogy ez az ismérv jelenti egyben a klasz- szicitás szűkebb közösségi lehetőségét. A nyelvi méretek általában nemzetet — vagy nemzeteket — jelentenek, de a nemzetiséget is tartalmazzák, mint a nyelvi közösség legkisebb egységét. Bevalljuk, hogy a továbbiakban hajlamosak leszünk arra, hogy következetesen és céltudatosan ennek a legkisebb nyelvi egységnek a méreteiben és érdekében gondolkodjunk el a témáról. Kiindulva abból, hogy a nemzetiségi tudat azáltal van, hogy felméri és megfogalmazza önnön sajátosságait. A nemzetiségi irodalom úgy alkot, hogy igyekszik felmutatni azt az egyedi különösséget, mellyel a nemzetiség léte, sorsa más a többi népekétől. Ez a másság nem a képzelet terméke, nem is öncélú feltételezés, netán felelőtlen extravagancia, a nemzetiség létfeltételeiből következő tény. Feltételezett klasszikusainkat ^?) ezen a körön bévül keressük. Közben még egy szempontot figyelembe veszünk: a közösség a klasszikus művet példásnak, alkotóját példának fogadja el. A ragaszkodó viszonyulás mozzanata ez, a klasszicitás szociológiai-társadalmi aspektusa, annak kifejeződése, hogy szükségletet elégít ki: a közösség értékrendje csúcsára emeli a klasszikust. A klasszicitást tehát úgy is felfoghatjuk, hogy elsősorban nem kitüntető címke, hanem közösségi szükséglet kifejeződése. Tegyük hozzá: olyan szükségleté, melyet mi is érzünk, melynek kielégítésére szükségünk van, hogy nemzetiségi tudatunk minél fejlettebb és önismeretünk érzékenyebb lehessen. Ilyen igénnyel szemlélve Forbáth Duba Gyula
