Irodalmi Szemle, 1982

1982/4 - FIGYELŐ - Szilvássy József: Még egyszer a Velúrzakóröl

szont lassan, néha nagyon lassan hömpölyög előre a cselekmény. Problematikusnak érzem a nemlétező birkát elfogyasztó jelenetet is. A szereplők leülnek egy asztalhoz s minden különösebb ötlet nélkül mímelik, hogy eszik a birkát. Mennyi olyan „ziccert” hagyott itt ki a rendező, amely- lyel a korábbi jelenetekre alapozva leleplezhette vagy legalább érzékeltethette volna a helyzet fonákságát, a munkatársak közötti kétszínű viszonyt, a megmérgezett munkahelyi légkört, a felsőbb utasítást tűzön-vízen át végrehajtó figurákat. Ehelyett statikus kép tárul elénk némi barokkos zenével körítve. Ez a muzsika azonban kevés az ellenpontozáshoz, nincs különösebb hatást keltő ereje. Emiatt a játék vége is egysíkúra sikerekedett, nincs előkészítve a feloldó zárójelenet, tehát az, hogy a nem létező birkából végre újra zakó lett.

Azt hiszem, nem sikerült minden esetben kellő funkciót adni a Narrátornak sem. Konrád néhányszor — például a Turner Zsigmonddal eljátszott jelenetben, aztán amikor Janagievéket keresve a gyermeket babusgató asszonynál vannak — szellemes megoldást eszelt ki, jó volt, hogy a hivatalnok és Dermedzsieva egy-egy monológját is a Narrátorral mondatta el, ez, mint már jeleztem, más hangvétellel és értelemmel ruházta fel a szöveget. Több esetben viszont a rendező megelégedett azzal, hogy a Narrátor behívja a szereplőket vagy leírja az amúgy is látható helyszínt. Ezekben a jelenetekben a Narrátor — beállításban — ismételte önmagát.

A felesleges ismétlésekről és a kidolgozatlanságról még egy-két adalék. Jó az, hogy a segédfogalmazó figurája kirí a többi közül, de már bántó, ha háromszor ugyanaz a gesztusa. Régi igazság, hogy a legapróbb rendezői ötlet is csak akkor térhet ugyanúgy vissza, ha annak valamilyen funkciója van, különben az ismétlődés unalmassá válhat.

Néhány fölösleges geget említek még, amelyek nemcsak közismertek, hanem úgy is tűnik, hogy itt a tréfa közben elvész a humor. Erőltetett az, hogy valamit kiöntenek és a színfalak mögött valaki kiált, s ugyanúgy jajgat valaki, amikor a megöre- gített tisztviselő kihajítja a berámázott oklevelet. Ugyancsak halvány ötlet, hogy Turner Zsigmond a tisztviselőnő előtt beméri, hová álljanak Zsoróék. S nem értem, miért kell a szereplőknek egy-egy jelenet között a felhangzó zene ütemére kilépniük előbbi lelkiállapotukból és afféle „slattyogó” mozdulattal kimenni a színről.

Végül még egy fogyatékosságról, az első felvonás némajelenetéről. Rendezői és színészi szempontból kidolgozatlannak tartom. A pantomimnek is megvannak a maga törvényszerűségei, amelyeket nem lehet figyelmen kívül hagynia sem a rendezőnek, sem a színészeknek. Ez a jelenet ötlet nélküli, statikus, színészi szempontból is kimondottan rossz, s ráadásul feleslegesen lassítja a játék tempóját.

Az előadásnak van viszont több olyan jelenete, amely elsőrangú, s egyúttal jelzi azt is, hogy a rendező végig ezen az úton mehetett volna. Szellemes ötletnek tartom, hogy a két monológ során a tisztségviselő és Dermedzsieva a hivatal legkisebb helyiségében mondja el az igazságot, ráadásul a fellázadt hivatalnoknő közben át is öltözik, tehát mintegy kivetkőzik megalkuvó, tíz éven át tűrő jelleméből.

Ugyancsak sikerült, mozgalmas és ötletekkel teli színpadi szituáció az is, amikor Antonovék a Turner Zsigmond által életre keltett hivatalnokhoz állítanak be. Itt jól funkcionál a Narrátor is, lélektanilag is hiteles minden kapcsolat. Ugyancsak rendezői telitalálat a Háziasszonynál lejátszódó epizód. Itt Konrád több fontos konfliktust is jó érzékkel exponál. Jól jellemzi a háziasszonyt és helyzetét, ügyesen használja ki a Narrátort, szellemesen építi föl Zsoro színeváltozását, tehát azt, hogy beleun a céltalannak tűnő harcba. Kár, hogy az egész előadást nem ilyen jelenetek jellemzik, s néhány reményt keltő felvillanás és csillogás után egy ideig a játék megint szürkévé, egyhangúvá válik.

A színészek nem álltak — de egyáltalán állnak-e valamikor? — könnyű feladat előtt. Sztratiev (Dermedzsievát, Zsorot és Evgenit kivéve) nem jellemezte egyértelműen a figurákat, tág teret hagyott a rendezőnek és a színésznek is. Mindketten tehát nemcsak a szövegre támaszkodhattak, hanem leleményességükre, fantáziájukra, művészi invenciójukra, amelynek segítségével értelmezhették a színművet, és a színpadi szituációkat.

Antonov például egy bizonyos rendezői koncepcióhoz igazodva sokféleképpen elképzelhető. Vehetjük ezt a személyt fiatal lázadónak, aki szembeszegül a bürokratikus módszerekkel, a jól fizetett állást élvező hivatalnokok embertelen praktikáival. Lehet ez a figura sok küzdelmet vívott, de