Irodalmi Szemle, 1982

1982/4 - FIGYELŐ - Szilvássy József: Még egyszer a Velúrzakóröl

Úgy tűnik, mintha Sztratiev sokszor nem lenne képes fékezni önmagát, nem tudná rendszerezni az ötleteit. A Velúrzakóban a bravúrosnak mondható jelenetek mellett van üresjárat, mellőzhető epizód is. Fölöslegesnek érzem azt a parasztot, akinek a sorompóhoz kikötött kecskéje — amíg ő a verekedőket nézte —, a sorompóval együtt az égnek meredt és megboldogult. Ugyancsak mellőzhetőnek tűnik a resógyűjtő kissé sematikusra sikeredett figurája. Mindezek ellenére nincs igazuk azoknak, akik nem tartják jól eljátszható alkotásnak a Velúrzakót. A bolgár szerző alapjában véve szellemesen irta meg és vitte végig Antonov kálváriáját, találóan jellemzi az egyén és a HIVATAL párharcát, s mindezek hátterében markáns karaktereket tár elénk Zsoro, Evgeni, Dermedzsieva, továbbá a hasonló, ám látszatra más-más hivatalnokok személyében. Telitalálat, amikor a HIVATAL munkatársai felsőbb parancsnak engedelmeskedve, farizeusi mosollyal imitálják, hogy a hirtelen hatvanévessé öregített egyik hivatali szürke egér tiszteletére elfogyasztják Antonov nem létező birkáját. Minderről kimutatás is készült, s így végre Antonovnak nem kell adót és büntetést fizetnie sohasemvolt birkájáért.

A rendezőknek minden bizonnyal a már említett fölösleges sallangok okoznak fejtörést, továbbá hogy Sztratiev e színművében mozaikszerűen, sok epizóddal és nem megszokottnak mondható színpadi szituációkkal építkezik. Ugyanakkor építkezésének van dramaturgiai íve és logikája. Igaz, hogy színműveiben különböző típusú játékok elemei — bohózat, szatíra, groteszk, sőt egy-egy jelenetben már-már a melodráma — is fellelhetők, de még ez sem gátolhatja a rendező munkáját.

Sztratiev színműve többféle hangvételű színpadravitelt is kínál. Budapesten például minden eredeti ötletre még egy lapáttal rátevő bohózatként adták elő. Miskolcon visszafogottabb játékról olvastunk, Moszkvában pedig bizonyos társadalmi fonákságokat pellengérező szatírának tapsoltak.

Konrád József, úgy érzem, dramaturgként eredményesebb és pontosabb munkát végzett. Szellemes ötletnek találom a Narrátor figurájának beiktatását. Ez a figura jól hajtja végre az elidegenítési effektust, összeköti az egyes epizódokat, sőt Konrád néhány érzelgősnek tűnő, eredetileg más figurák szájába adott szöveget is vele mondat el, s ezáltal ezek a monológok és

replikák más értelmet nyernek. Sikerültnek mondhatók a húzásai is. Jó, hogy a szövegkurtításokon kívül kihagyta a már említett parasztfigurát és a resógyűjtőt, s nem találok semmi kivetnivalót abban sem, hogy nem egy szereplővel játszatta el a különböző típusú tisztviselőket, más esetben pedig minden erőltetettség nélkül igazította a figurákat a rendelkezésre álló színészállományhoz.

Konrád Józsefről, a rendezőről már nem tudok egyértelműen csak jót írni. Ebben a játékban is vannak rendezői telitalálatok, szép színházi pillanatok, egészben véve azonban egyenetlennek, felemásnak érzem az előadást. A rendező észrevehetően kerülni igyekszik az olcsó gégékét, nem a bohózat felé tereli a történetet. Érezhetően groteszk hangvételű játékot akart színpadra álítani, amelyben a legszélsőségesebben ellentétes elemek egybefonódása kelt nevetséges hatást. Ez a műfaj különösen elkalmas a történet és a mondanivaló többértelműségének, valamint az árnyalt színpadi szituációknak a megkom- ponálására. Mindehhez azonban az kell, hogy a különböző elemek egy tudatos koncepció szerves részeivé váljanak, tehát az ötletek ne legyenek öncélúak, hanem a rendező elgondolásait szolgálják. Ezt a totalitásában tudatos egységet hiányolom elsősorban.

A Narrátor szövege és a szereplőket felvonultató jelenet utáni indítás rendezési szempontból nagyon sutára sikerült. A történet további megértéséhez és kibontakozásához fontos első két jelenet a borbélynál és a szövetkezetben elsietett, rendezési szempontból ötlettelen. Kevés eredeti rendezői megoldást láttam az Antonov és a barátai közötti párbeszédekben is. Több esetben csupán illusztratívnak érzem a hivatalnokokat bemutató epizódokat: túl kedélyesre sikerült a tranzisztoros zenét hallgató hivatalnoknő, a központ által bekapcsolt vezetékes rádiót hallgató hivatalnok jelenete. Itt hiányolom a többértelműséget, hiszen a jelenetekben, miként csaknem minden esetben, a kedélyes felszín mögött sokkal keményebb valóság húzódik meg: a hivatalnokok önzése, az ügyfeleket lesajnáló aljas és pöffeszkedő magatartása.

Hibának tartom, hogy a játéknak nincs kellő ritmusa és gradációja, holott Antonov egyre elkeseredettebben, később Zsoro, majd Evgeni nélkül, de Dermedzsievá- val hajszolja az igazát. A színpadon vi