Irodalmi Szemle, 1982

1982/4 - KRITIKA - Varga Erzsébet: Dénes György új versei

Szülőföldhöz-ragaszkodás, néphez-nemzetiséghez-kötődés, anyanyelvhűség, felelősségvállalás a szűkebb és tágabb közösség (végső soron az egész emberiség) holnapjaiért: Íme, itt állunk a jő értelemben vett népiség gyökereinél. A népiséget mint esztétikai minőséget és kritériumot nemegyszer próbálták már kiebrudalni az irodalomelméletből és -kritikából, avultnak, korszerűtlennek minősítve, összemosva-azonosítva a népköltészet tartalmi és formai jegyeire építkező népiességgel, sőt a népieskedéssel is. Pedig a népiség — miként ezt a magyar és a világirodalom legértékesebb eredményei bizonyítják — korántsem egyszerűsíthető bizonyos (gyakran valóban elavult) formai vagy stiláris jegyek összességére. Az egyszer már idézett Héra Zoltán nagyon találóan ragadja meg a népiség lényegét, amikor azt írja róla, hogy az „nem szűkíthető (...) le valamely egyetlen írásmód kultiválására. Tartalmi minőség az, a költő számára élményszerűen adott, az őt érzelmileg kötő közösség sorsának, sorsproblémáinak a vállalása benne a legfontosabb. Az, hogy a költő eréllyel, alakítóan akarjon és tudjon szólni azokhoz, akiknek érdekeit, s azon át az egyetemes emberi érdekeket képviseli. Eréllyel és közvetlenül, olyan hangon, amely ezt a fajta — cselekvő indulatú — együ- vétartozást a lehető leggazdagabban kifejezi”. Dénes György ilyen értelemben népi költő. S ilyen értelemben nevezhető korszerűnek is: mert ugyan lehet-e korszerűtlen a korral szóló, holnapféltő közösségvigyázás, a jövőbe figyelő sorsvállalás? S lehet-e korszerűtlen az emberiesség, a humánum, a humanizmus?

Azt hiszem, ideje lenne végre tiszta vizet öntenünk a pohárba: ideje lenne már leszámolnunk az úgynevezett „első nemzedéket” — a Dénes György nemzedékét — sújtó előítéleteinkkel, elfogulatságainkkal; de ne beszéljünk most általában a nemzedékről (ez túlságosan nagy kitérőt igényelne), maradjunk csak Dénesnél, e nemzedék legtermékenyebb, legtöbbet publikáló költőjénél. Valamikor, atyáink idejében, az ötvenes évek közepén-végén elkönyvelték őt sematikus költőnek, mivelhogy annak idején jónéhány, enyhén szólva „aktuális” verset írt; ama bizonyos skatulya fedele hát menthetetlenül rácsapódott, s bár a sematizmussal állítólag azóta már végleg leszámoltunk, a kritika mintha azóta is bizalmatlan lenne Dénessel szemben. Kötetei szinte észrevétlenül jelennek meg, legtöbbször anélkül, hogy említésre méltó visszhangot keltenének. Természetesen nem az olvasói, hanem — ismétlem — a kritikai visszhangra gondolok, mert az olvasókra Dénes Györgynek bizonyára nemigen lehet panasza (az olvasókkal való gyakori találkozásai valószínűleg meggyőzik őt arról, hogy legközkedveltebb költőink egyike — ha ugyan nem a legközkedveltebb). És mégis: eddig megjelent legjobb kötetei (a két legutóbbi) értékeinek felmutatására talán csak Batta György vállalkozott (a Hétben publikált recenzióival). Mintha nem akarnánk tudomásul venni, hogy az idő bizony nem állt meg, az egykor (harminc éve!) „sematikus” Dénes költészete letisztult, versei valóban megélt, megszenvedett versek, s hogy tépelődései, borzongásai, sejtelmei és reményei a mi tépelődéseink, borzongásaink, sejtelmeink és reményeink. Dénes György költészete kétségtelenül élő és ható, alakító, tudatformáló költészet, s ma már nem kell félnünk attól, hogy a mérlegre tegyük és megmérjük: mert — meglátjuk majd — nem könnyűnek, hanem — egyes esztétikailag érvénytelen sorai vagy strófái ellenére is — súlyosnak találtatik.

Éppen ezért rendkívül bosszantó dolog, hogy Dénes új verskötetében olyan hibákat találunk, amelyek egy kis szerkesztői gonddal — s természetesen segítőkészséggel, jóindulattal — kiküszöbölhetőek lettek volna: kiküszöbölhető lett volna néhány magyartalanság, például az ikes igék helytelen használata („hőst fiadz a bátor”), képzavar (a legfeltűnőbb a verseimmé emelt „Megtöretett éden”), magyarnóta-rekvizitum („halkan dünnyög egy vén akácfa”), rigmusszerű strófa („A remény mégsem ostoba szivárvány, / tudtuk, majd jönnek még jobb idők, / nem bolyongnak a magyarok sem árván, / megint édes hazájuk lesz a föld.”). Ebből a nem éppen terjedelmes „leltárból” is nyilvánvaló, hogy Dénesnek a jövőben mindenekelőtt a költői „aprómunkával”, az ösztönösen megírt versek utólagos — s immár tudatos! — korrigálásával kell törődnie. Hiszen — ha megfigyeljük — itt elsősorban olyan hibákról van szó, amelyek az ösztönös alkotás lázában fogantak, s könnyen korrigálni lehetett volna őket, méghozzá anélkül, hogy a versek rím- vagy ritmusképlete kárt szenvedett volna. Az efféle munka korántsem meddő: irodalmunk értékekkel-gyarapítását szolgálja.