Irodalmi Szemle, 1982
1982/4 - KRITIKA - Varga Erzsébet: Dénes György új versei
Ruszó Jánosok meg a Voronyezs alatt jégbe fagyott, a második világháború irgalmatlan, halálba taszító imperatívuszának engedelmeskedő Tóth Pisták múltba tűnt, s mégis örökké jelenvaló — mert mai életünket is befolyásoló — emléke is: a közösségi múlt. Dénes életművének kontextusából világosan kitűnik, hogy a kicsi nép, amelybe a költő szüntelenül fogódzik, kapaszkodik, elsősorban az igazabb rendért életüket áldozó Ruszó Jánosok meg a történelem által rászedett Tóth Pisták népe, amelyet a belőie támadt költő feltétel nélkül s akár viszonzatlanul is szeret: Lehúz a súlyos televény: fogődzom beléd, kicsi népem. Érzem: az arcod nem enyém, fogytán a kedvem, a reményem. Mennyit csüggedtem, álmodoztam, rossz életem neked hoztam. Szerettelek, ha nem is adtál többet elzengő szavaknál. És szeretlek én holtig ... (Holtig tartó szerelem) A tovatűnt gyerek- és kamaszkor, a „vlrághullajtó ifjúság” — amelyet Dénes oly gyakran idéz nosztalgiával, mert az ifjúság még ákkor is szép, ha háta; sajdító s az ujjak- ból vért fakasztó munkával telített — Dénes költészetében szoiosan összeforr ezzel a néppel, s így tulajdonképpen külön témaként sem kezelhető: az ifjúságnosztalgia itt kétségtelenül egygyökerű és egyanyagú a szülőföld- és népszeretettel. S egygyökerű- egyanyagú ezzel a „hitehagyottak” megvetése, gyökértelenségük — s az ebből követ- Ko- fí holnaptalanságuk —, eszméket fojtó ostobaságuk elítélése is: S a latrok arca átszellemül, szemükben sok csoda kékell; e múlttal vitázik hűtlenül, l:i eszmét fojt meg önkezével. Tegnapi dal csobog. Mi haszna. Dobhártyájuk ellenáll, mint a fal. Anyjuk, anyanyelvűk régen behavazva, és hull a lomb, és gyűl az új avar. (Hitehagyottak) Dénes emberi-költői magatartása minden bizonnyal a hűség fogalmával jellemezhető a legtalálóbban: szűkebb szülőföldjétől távol, ifjúkorának Árkádiájától elszakítva, a számára még mindig idegen nagyváros közegében is arról a világról dalol, amelytől talán „csak” a szavait kapta, s amely mégis súlyos örökségként él benne, kiszakíthatatlanul. A versbe-faragott önportré ezt minden aprólékos verselemzésnél meggyőzőbben bizonyítja: Betonkalitka. íme, itt lakom, itt megtöretnek minden vágyak, és nincs varázsa már az éjszakának, kőrengetegben vérzik a dalom. Szánom magam, mint szánja minden ember, kiben az égbolt csillagai laktak, és sejti már, hogy ablaka vakablak, csak kínja nő a fölszivárgó csönddel, mert Árkádiát látja újra s újra, boldog hónát az élet hajnalának, hol aranyalmát dajkáltak az ágak, s furulyaszó felelt könnyű búra. Hol vagytok csillagok, hol lobogsz, csillag-ének? Hallgat az éj kőketrecébe bújva. (Betonkalitka)
