Irodalmi Szemle, 1982
1982/4 - KRITIKA - Varga Erzsébet: Dénes György új versei
Varga Erzsébet DÉNES GYÖRGY ÚJ VERSEI (Virágzó némaság, Madách 1981] Nem légbőlkapott, s még csak túlzottnak vagy indokolatlannak sem mondható az az elvárásunk, hogy nemzetiségi költészetünk — ha érdeklődésünkre igényt tart — fejezze ki a csehszlovákiai magyar nemzetiség sajátosságait, hogy fokozatosan e nemzetiség öntudatává és önismeretévé terebélyesedjék-magasodjék. Ez természetesen egyáltalán nem jelenti azt, hogy ezen az alapon irodalomnak, költészetnek minősítünk minden olyan írásművet, amely ennek az elvárásnak megfelel. Fábry Zoltán 1923-ban papírra vetett szavait — ha nem akarunk a provincializmus kátyújába süllyedni — manapság is szüntelenül szem előtt kell tartanunk: „Az író alkotó művész: teremtő, formáló. A művészi alkotás kiválasztó, értékelő törvénye: az esztétika, tró tehát csak az, aki az esztétika normáit igazolja, példázza. Irodalom csak az, ami ezt az egyetlen kritikát kibírja”. A szűkebb közösséghez, a nemzetiséghez való kötődést tehát korántsem az esztétika normáinak „igazolása” és „példázása” helyett, hanem csakis ezzel együtt, ezen keresztül, éppen ez által várhatjuk el az írótól, költőtől. S elvárásunk |kielégítése minden bizonnyal csak hasznára válik az alkotó művésznek (s természetesen az irodalomnak is), hiszen az alkotás, a mű gyarapodik, lesz gazdagabbá, többrétűvé általa. „Mert hát mi is maradna annak, aki nem kötődne közösségéhez?” — teszi föl a kérdést Héra Zoltán (maga is költő) a „Kisebbségi” költő című miniesszéjében, melyben a romániai magyar irodalom kiemelkedő alakját, Szilágyi Domokost méltatja. Héra imigyen válaszol a felvetett, s irodalmi berkeinkben is sokat vitatott kérdésre: „Nem egy példa, mai és régebbi európai példa mutatja, hogy legtöbbször bizony a másodla- gosság. A költői-nyelvi bravúrnak az a módja, amelyről rendszerint hamar kiderül, hogy csak némi önbecsapással tekinthető vakmerően újnak és »közvetlenül« — nemzetfölöttien — európainak: a valóságban utánjátszás csak, megismétlése bizonyos fogásoknak és modoroknak. A sterilitás, mint minden, ami művészet kíván lenni ilyenkor is, er- nyeszt. A versnek halvány szavakat adhat csak, nem adhat neki testet.” Dénes György — akinek új, immár tizedik verskötete, a Virágzó némaság mind témavilágában és mondanivalójában, mind hangvételében és szemléletében előző kötetét, a Fényárén boróka (1979) címűt, s ha jól meggondoljuk, nem is csak ezt, hanem a többit is, tehát előző köteteit folytatja — egyik legfontosabb mondanivalója éppen a kötődés, a kötöttség: a „fogódzom beléd, kicsi népem” emberi-költői magatartása, a szülőföidhöz-ragaszkodás, a közösségi sorsért érzett felelősség, a múlt tragikus eseményeiből okult, sokat tapasztalt ember jövő- és életféltése. Dénes György új kötete tehát egyáltalán nem jelent számunkra meglepetést. Nem kezdet ez a könyv, hanem folytatás: szerves folytatása a költő eddigi életművének, melynek egésze arról tanúskodik, hogy Dénes költői eszközeiben nem tud — és nem is akar! — elszakadni a valóságtól. S mindig közösségéhez, népéhez kíván szólni, mert — és ezt megszenvedett versei tanúsítják a legmeggyőzőbben — sohasem felejtette el, milyen vidék szülötte. S ha „helyére” akarjuk tenni Dénes költészetét, ezt nekünk sem szabad elfelejtenünk: Pelsőc (a költő szülőhelye) és különösen a kisváros vidéke, a természeti szépségekben páratlanul gazdag pelsőci fennsík ugyanis nemcsak egyik legszebb tája hazánknak, hanem a két háború közti dél-szlovákiai munkásmozgalomnak is egyik „fellegvára”. Dénes György szülőföldje így nem csupán a „zöld hegyek”, a „rétek kármin folyója”, a mohos kövek borította parlag meg az „időnk fogytát” kiáltó kakukk állandóan kísértő vagy — Dénes szavával élve — „visszafájó” világa, hanem az osztályharcban elpusztult, a kenyérért ordító éhség parancsára cselekvő
