Irodalmi Szemle, 1982

1982/4 - Veres János: Zöld hegy fölött aranykorong

a vőlegény jön sietve [ő is Pósa), s ellentmondást nem tűrően tessékeli a betűvetőket a sokadalom közepébe. Átizzadt ingben, vállunkon oldaltáskával huppanunk le a sötét ruhában vigadók közé, s máris tányérunkban párolog az ínycsiklandó csigaleves. A kérges kezű férfiakat nem feszélyezi fura gúnyánk, a tálak fölött lelkesen magyarázzák, milyen ragadványnevek és toldalékok szerint lehet azonosítani a Pósahadak, Pósa-csalá- dok tagjait. Tán még Pósa Lajos bronzba öntött arcára is mosolyt csal a nem mindennapi kép. A Balog-völgyi parányi Zsíp szépen restaurált műemlék-templomában állunk, a szentélyben feltárt középkori freskót nézzük, az öt balga és öt okos szüzet. Itt én dikciózok: a templom építéséről, a kazettás mennyezetről, a falu vértanúvá lett gálya- rab-prédikátoráról. S a hajdani zsípi énekkarról, melynek elaggott tagjai már nem énekelnek, csak kuglizni szoktak hébe-hóba. A sőregi várdomb meredek oldalán kapaszkodunk fölfelé, öten buzdultunk neki a mászásnak, s perszehogy Viktor bácsi ér fel elsőként a várból megmaradt kőtömbökhöz. Mi többiek zihálunk, bukdácsolunk, ő meg már odaföntről kémleli a láthatárt, s számolja, hány falut tarthattak szemmel a várbástyán vigyázó strázsák. Nagybalogon hűsö'lünk, társalkodunk, Zsámbok Piros néni konyhájában. Az asztalon gyűrött füzet, az író ír, körmöl, népdalszövegeket másol ki a füzetből (nagyon sokadik noteszába); Piros néni fiatalosan felpattan a lócáről, hogy bemutassa a balogi táncok lépéseit, mozdulatait; szekrény tárul, híres-díszes népviselet darabjai röppennek a díványra, kendők, szoknyák, pruszlikok. Gesztetében vagyunk, a szövetkezet üres irodájában, Csank Ilona vidám dalokat énekel a mikrofonunkba, rózsásra gyúl az arca az ihletettségtől (a magnetofont Györgyi asszony kezeli); künn az ajtónál helybeli segítőink őrködnek, nehogy valaki benyisson s elrontsa a hangfelvételt. Péterfalán a citerakészítő Pelle család portáján hallgatjuk a házban csinált zeneszerszámok hangját. Az öreg Pelle és kőműves-fia felváltva pengeti a barkó dallamokat. A fiatalasszony a nőkórus tagja, kislányuk kitűnő szólóénekese az iskolai rendezvényeknek; dalra fakasztjuk mindkettőjűiket, hadd legyen teljes a családi produkció. Viktor bácsi új citerát kap emlékbe Pellééktől, meghatódva mond köszönetét, s kiharcolja, hogy az idős Pelle ráírja egy plajbásszal a nevét és az ajándékozás dátumát. Vecseklőn a krumplipince-sor gödrös útján ballagunk; lefényképezzük a muskátlis ablakokat, meg azt a házat, melyben 1845-ben Petőfi hált. A festői fekvésű Naprágyon az agg Tarr-házaspár háza fordítja maga felé a cipőnk orrát. Fehérre meszelt oszlopos tornáca vénségtől rokkantan is gyönyörű. A falu szélén áll, dombtetőn, kertje a mezővel határos. A pesti turista vastag fatönkön ül az udvaron a házigazdával. Hajuk fehérsége a házfal színével vetekszik. Alant, az erdős dombok koszorújában verőfényben fürdik a szakajtóaljnyi falu. A rimaszécsi könyvtárban a légyzümmögést is hallani, a szemek Szombathy Viktor ajkán csüggnek, a kuruc szabadságharcról beszél az egybegyűlt hallgatóságnak. A közönséget, az embereket nézem; torokszorító látvány, hogy Nagymajtény, a vereség, a bujdosás megjelenítése zsebkendőt emeltet a meglett férfiak szeméhez. Már a lépcsőn vagyunk, már kint az úton, s a szécsiek még mindig hálálkodva szorongatják az előadó vállát. Deresken a régi fazekasok utolsó mohikánját, Kártyik Jánost kapjuk lencsevégre. Alacsony, virgonc öregember, könyökig agyagosan formázza a korsót, mezítláb forgatja a korongot. A kemencénél fakésével salapálva avatja be csoportunkat a cserépégetés titkaiba. A Trabant csomagtartója megtelik világosbarna mázas, zöld-fehér mintájú korsókkal, tálakkal, fazekakkal. ... Kis notesz közelképben: végestelenül szálldosnak ki belőle a további falunevek, mint a csobánkai bokrokból a jánosbogarak: Felsővály, Hanva, Ojbást, Serke, Simonyi...

MIVEL ZÁRJAM SORAIMAT? Nem örülne az olyan elcsépelt szólamoknak, hogy „nyolcvanéves ifjú”, meg „alkotóereje teljében”, vagy „még sokáig végezze”, mint ahogy kenetteljes tömjénezésre sem tart számot. Forgatom a toliam, kibámulok az ablakon. Hátamnál a polcos szekrény, a tőle kapott könyvek is benne sorakoznak. Mit küldjék a születésnapjára a Rima-táj halmai alól?

Tiszta a lég, az ablakon át a dúsai, kisgömöri dombokon túlról a távolabbi hegyek is idelátszanak, a Bucsony is, mely a legmagasabbra nyúlik az ég kékjén. Hetedik emeleti erkélyünkről sokszor nézte hosszan azt a hegyet. Itt a tavasz; az ő szavaival mondva: a délutáni nap aranykorongot vet az erdős hegyláncokra. Ezt küldöm el neki, amit az ablakkeretbe foglalva látok: a tavaszi köntösét hívogatóan zöldítő hegyet, a balladahősök, betyárok, ridegpásztorok szellemét bújtató erdőket, s a fölöttük ragyogó korongot. Köszöntse őt a nevemben arany napsugár és hazai erdőillat.