Irodalmi Szemle, 1982

1982/4 - Veres János: Zöld hegy fölött aranykorong

A feleségem lesz a sofőrünk, s a Trabatunkat — a cél érdekében fél szemünket behunyva — nagylelkűen kinevezzük autónak. Némi töprengés után Viktor bácsi rám villantotta a szemüvegét, s bólintott, hogy rendben van, próbáljuk meg; bizakodva mosolygott, mindazonáltal bátran lefogadnám: a harangöntésre és a hajdúra gondolva törődött bele, hogy egy alanyi költő lesz a cicerónéja.

Nem feledhetem azt a langyos estét, midőn első együttes körutazásunk befejeztével visszaérkeztünk a város főterére, s jóleső fáradtsággal a tagjainkban kikászálódtunk a Trabantból. A parkolóhelyről elkísértük őket a szállodáig. Mentünkben Viktor bácsi a feleségemnek tette a szépet, bókokkal halmozta el kópésan, „kormányosi” tudományát magasztalta; rám ügyet sem vetett, mintha jelen sem volnék. A kapulépcsőnél azután hirtelen felém fordult, mellemre bökött, s azt mondta Györgyi asszonynak: — Na látod, ilyen idegenvezető kell nekünk! — Ekkor avatott „igazándiból” a barátjává.

Azóta sok vidéket bejártunk együtt (többnyire a felesége is velünk tartott), és igencsak megfárasztottuk itt is, amott is a postásokat. A borítékokra szebbnél-szebb bélyegeket ragaszt, hogy a fiam gyűjteményét gyarapítsa. Barátságunk magabíró és felhőtlen. Csak egy valamit hány a szememre folyvást (s joggal): hogy mind mostanig egyszer sem másztam fel vele a Szinyec-hegyre.

RIMASZOMBATBAN SZÜLETETT, ITT JÁRT KÖZÉPISKOLÁBA, de 12 éves koráig a Szinyec tövében meglapuló, nagyrészt szlovák lakosságú Nyustya községben élt. E hegy bércein és szurdokaiban ágyazódtak a tudatába az érzelemvilágát kialakító, látásmódját megszabó élmények. A Szinyec lejtőin szánkázott telente, a hegy alatt lubickolt a Rimában nyáron, a Szinyec erdeiben, csalitjaiban fejlődött ki a természet iránti túláradó szeretete, úgyszólván szentes imádata. A Szinyechez nőttek hozzá képzeletében a dél-gömöri dombok, összefüggő formációt alkotva egészen a Medvesig, a bölcsőhely-mikrokozmosz másik szembeszökő pólusáig. A korántsem csak földrajzi értelmű magaslatokról utóbbi — immáron tollal a kezében — az indíttatások forrásvidékétől messzebb eső tájékokat is bemérhette. A gyermekkori hegy-völgyi kalandozások folyományaként lett a gimnáziumban a cserkészmozgalom lelkes hangadója, érett férfiként pedig szenvedélyes turista. A felesége a tanú rá, de magam Is igazolhatom: ha itthoni kóborlásai közben ősz fővel megáll egy dombtetőn, hogy a panorámában gyönyörködjék, legelőbb mindig arrafelé fordul, amerre a Szinyecet sejti, s mohón fürkészi, kirajzolódik-e a távolban a csúcsa.

1920-ban Pestre került, szigorló orvos lett, s évekig a Prágai Magyar Hírlap pesti tudósítója, riportere volt. A szlovenszkói magyar irodalomban ifjúsági íróként mutatkozott be, s műveivel azonmód belopta magát a fiatal olvasó’: szívébe.

Szlovákiába való visszatérése után „Én kedves népem” című elbeszélésgyűjteményével országszerte népszerűvé vált. E könyvben falusi történeteit szedte csokorba, hogy — amint az előszóban is írja — jelentést tegyen egy embercsoportról, mely Pozsony és Huszt között él. A húszas évek végén verskötete jelent meg „Ezüstantenna” címmel, lírikusi adottságait tükröztetve. Valamennyi 1938-ig kiadott epikus alkotása a szlovákiai magyarság életével foglalkozik, hazai környezetben játszódik. Könyveinek elemzői a „Zöld hegyek balladája” és az „Elesni nem szabad” című regényeit tartják a legjelesebbeknek. Ez utóbbi — Sziklay László szerint — a kisebbségi sorsban leiedző magyarság lelki átalakulásának nagyszerű dokumentuma. A céhbeliek egyöntetűen megállapították: különös tehetsége van ahhoz, hogy olvasóját a súlyos problémák ellenére szórakoztassa is.

Azokban az években a szépirodalmi tevékenység mellett más területeken is szenve- delmesen, és gyümölcsözően szorgoskodott. 1930-ban a Szlovenszkói Magyar Kultúr- egyesület titkárává választották Komáromban, majd az ottani múzeum igazgatását is elvállalta. Szerkesztője és munkatársa volt több magyar lapnak, ellátta a Jókai Egyesület főtitkári teendőit, s ő szerkesztette a Magyar írást. Vagyis: a kisebbségi kulturális- tudományos élet egyik mindenese volt. Elgondolható, mily sokirányú jártasságot és sokrétű felkészültséget követelt e széles skálájú munkálkodás. Misszióvállalása és szolgálatteljesítése csupán a mennyiségét tekintve is tiszteletet parancsol, s bámulatos vitalitásról és munkabírásról tanúskodik. A minőség érzékeltetésére pedig elég kivenni a szekrényemből a Magyar írás birtokomban levő két példányát, s megnézni, kiket találunk az 1935-ből és 1936-ból való számok szerzői között. Féja, Morvay Gyula, Ter- sánszky, Szabó Pál, Marék Antal, Duka Zólyomi Norbert, Egri, Kovács Endre, Ásgúthy