Irodalmi Szemle, 1982

1982/4 - Veres János: Zöld hegy fölött aranykorong

OjFENT POHARAK KÖZT KÖNYÖKÖLTÜNK, de ezúttal kettesben s nem nálunk, hanem a Tátra szálloda földszinti éttermében. Végre kedve támadt magáról is többet beszélni, ám arra megint hiába vártam, hogy irodalmi munkájáról, régebbi írásairól, jelenlegi terveiről tájékoztasson. Ehelyett pozsonyi útjáról, az ottani ismerősökkel való időtöltéséről számolt be a dohányfüsttel átszőtt villanyfényben.

Egy perdüléssel a múltba kanyarodott; derűs ifjúkori emlékeit élesztgette, anekdotázó stílusban, ízes mikszáthi humorával sem fukarkodva, amit kritikusai is kiemeltek egykoron. A legkedvesebb élményét, a Blaha Lujzával való találkozását részletekbe menő aprólékossággal mondta el. Kezdő újságíróként, interjúkészítés végett, a Prágai Magyar Hírlap megbízásából kereste fel a nemzet csalogányát, aki idős kora miatt már visszavonultan élt Pesten, a ma róla elnevezett téren. Roppant izgatottan, lámpalázzal küszködve kopogtatott be az énekesnőhöz, s minden erejével azon igyekezett, hogy valamiképp „megszépítse” Blaháné előtt palócos kiejtését. Ámde Blaha Lujza menten átlátott a szitán, gyöngéden a szavába vágott, mondván, hogy beszéljen csak [nyugodtan úgy, ahogyan odahaza szokott, mert néki nagyon tetszik a palócok nyelve, s egyébként sincs abban semmi szégyelni való, hogy szűkebb pátriánk a beszédmódunkban is benne rejtőzködik.

Pincérek tüsténkedtek mellettünk, de Viktor bácsit ez csöppet sem zavarta, szemlátomást nőttön-nőtt a mesélhetnékje. Felidéztük képzeletünkben Blaháné század eleji rimaszombati vendégszereplését, mikoris fáklyás menettel ünnepelte a város népe az ország legnépszerűbb művésznőjét. Az elképzelt fáklyalángba révedve arról elmélkedtünk, minő belső tűz fűthette azokat az embereket, akik itt akkoriban a szellemi gyarapodásnak irányt szabtak, s minden idegszálukkal a közösséget szolgálták. Mennyit köszönhetett e város a nemes ügyek önkéntes közkatonáinak, Fábry Jánosnak, a múzeum megalapítójának, Veress Samu hírlapíró-irodalomtörténésznek, Findura Imre helytörténetkutatónak, s az előrehaladás többi elkötelezettjének. Aztán Viktor bácsi, továbbmenve e fonálon, bevezetett a húszas évek Bátyijának kulturális és társadalmi életébe, amelynek már ő is szemtanúja, sőt tevőleges résztvevője volt. Mintegy kronologikusan folytatva a Borovszky-féle Gömör-Kishont monográfiában leírtakat, elém nyüzsögtette ama pezsgő sürgést, mely a művelődési egyesületekben, olvasókörökben, kávéházak törzsasztalainál, de még a korzón is elevenen zajlott. Irodalmi estek, színielőadások, műsoros összejövetelek hangulata vibrált a szavaiban, azt latoitatva velem máris, mit tudtunk mi mindebből új tartalommal megtölteni s átemelni a jelenbe.

Ez a kellemes este rám nézvést szintúgy haszonhozó volt, ahogyan legelső találkozásunk, s mint akármely egyébkori együttlétünk. Javában gyűjtöttem, rendezgettem már ugyanis hagyománymentő magán-kislexikonom anyagát, melyben városunk jórészt végleges elkallódásra ítélt irodalmi és kulturális emlékeit akartam összefogni. A Szombathy Viktorra leitöltött órák — közvetlenül és közvetve — a gyűjtés szívós folytatására sarkalltak, s arra buzdítottak, hogy a város határán átnyúlva az egész mostani rima- szombati járást öleljem bele keresgélésem horizontjába.

SZEMÉLYES TALÁLKOZÁSAINK ÉS LEVELEZÉSÜNK ÚTJÁN mindjobban összemelegedtünk, ismeretségünk gyorsan barátsággá szorosodott, de a meghitt kötelék „becikkelyezésére” egy ideig még nem kerített sort. Azt, amint jóval később tréfásan visszautalt rá, ki kellett valamivel érdemelnem.

Egy forró nyáron, amikor már a felesége, az alabástrom arcú, finom lelkialkatú Györgyi asszony is itt volt vele {több mint húsz év köztük a korkülönbség), elpanaszolták, hogy vizsgálódni szándékoztak a környék néhány kies zugában és eldugott falujában, le is bonyolítottak egy autós körutat a járásban, de nehézkes „idegenvezetőt” fogtak ki, nem sok hasznát vették, vilány információkat kaptak tőle a felkeresett helyekről, s a stációk kiszemelése sem az ő elképzelésük szerint történt. Pedig fontosak lennének nekik e felfedezőutak, mert egyrészt Viktor bácsi újból látni szeretné az ifjúkorában megismert erdőket, völgyeket és helységeket, s meg akarna tekinteni sok olyasmit, amit eleddig még nem látott, másrészt a feleségének régi vágya, hogy minél többet tudjon meg az író-férj szülőföldjéről, tájain: múltjáról és lakóiról, mivelhogy ő nem gömöri illetőségű. A fényképezőgépben és a magnetofon szalagján is jó lenne magukkal vinni olyan gyöngyszemeket, amelyek Budán bármikor visszabűvölhetik őket dombjaink hajlataiba. Nagyjából tudtam, milyen irányú az érdeklődésük, így azt javasoltam, engedjék meg, hogy a következő alkalommal én legyek a kalauzuk a járásban.