Irodalmi Szemle, 1982

1982/4 - Veres János: Zöld hegy fölött aranykorong

férfi vastag újságcsomót szorongatott a hóna alatt, fejét galambfehér haj ékesítette. Üde arca, fürge mozgása jócskán meghazudtolta életkorát. Közölte, hogy Szombathy Viktornak hívják, Budapestről ruccant át Rimaszombatba, szétnézni a városban és a környéken, s újból felkeresni a Rábely nyomdászcsalád leszármazottait, akikhez közeli atyafiság köti. Megtudván, hol találhat rám, megkereste a házunkat, hogy szót váltson velem is, a szülővárosában tevő-vevő toliforgatóval.

Leültünk a szobában, apám bort hozott az asztalra, beszélgetni kezdtünk. Azazhogy elébb inkább csak a vendég beszélt, mivel engem szerfölött felkavart s hebetelővé boly- dított, hogy az idős író, akit a családban néhanap — akárcsak Győryt — a városunkból elszármazott nevezetes személyiségek közt emlegetünk, nem tartotta rangján alulinak eljönni a nálánál sokkal fiatalabb „kollégához”. Mi több, hipp-hopp termett elő, eleve kizárva, hogy felkészülhessek a megtisztelő látogatásra. Apámat is elfogódottá tette, hogy idestova fél évszázad múltán egyszerre szemtől-szembe került hajdani iskolatársával. Zavarunkat maga a vendég oldotta föl, részint azzal, hogy szerényen elterelte a szót személyéről és íróvoltáról, részint megnyerő közeledésmódjával, közvetlen modorával. Régi rimaszombati „gyükerek” felől kérdezősködött: megvannak-e még, mivel foglalatoskodnak, itt élnek-e a városban? Ontotta a neveket, olyanokét is, akiket én az időtávok miatt nem ismerhettem (apám sokukra emlékezett), s jónéhányukról rögtön telibe-találó arcképet is sikerített, könnyed ecsetvonásokkal. Szavai nyomán lassanként benépesedett a szoba élő és holt rimaszombatiakkal, s körénk varázsolódott az egykori városkép is, főtéri vásárosbódéival, macskaköves utcáival, az iparosmesterek műhelyeivel, a füzekkel szegélyezett Tímár-sorral. Mondhatni az egész régi Bátyi, amelyet a dalszerző Fráter Lóránd a zöld fák városának nevezett. A sikátorokból, ódon kapualjakból előbukkantak az innen indult, s utóbb kanyargós utakon meredek ormokra jutott kortársak is, köztük — matrózblúzosan — Pásztory Ditta (Bartókné) és — rövid- nadrágosan — Győry Dezső, s őhozzá kötődően azután elénk toppant az apja, Wallen- tinyi tanár úr, aki Szombathy Viktort is, apámat is tanította. Az 1902. április 8-án született gimnazista-Szombathy két osztállyal volt idősebb apámnál, kettővel fiatalabb Győrynél. Szigorú és kevésbé szigorú tanárok, kedves cserkészpajtások, szivárványló diákköri emlékek rajzottak elő a múlt ködéből. A borospohár mellől élvezettel figyeltem, miként ifjúi vissza csínytevő kamasszá a két ősz ember, hogyan futkároznak, szökellnek gondolatban a Tormás-völgytől a pokorágyi dombokig, a Kőjankótól a So- doma-patak partjáig.

Mikor szedelőzködni kezdett, eszembe jutott, hogy a szüleim polcukon őrzik egyik regényét, melyet még a második világháború előtt adtak ki. Anyám előkereste a kopott fedelfi könyvet, s megkértük vendégünket, dedikálja a családnak. Szemérmesen vette kézbe, némán forgatta, nézegette, majd beleírt néhány sort, s kicsit szomorkásán tette le az asztal sarkára. Elcsendesedve néztük a kopott kötetet, átsajdult bensőnkön az idő könyörtelen múlása. Érződött, hogy egyként arra gondolunk, hányszor cs&rdített közi- bénk szöges korbácsával vérszagú századunk. Hányan sebesültünk meg, dobódtunk ide- oda gyakorta a történelem seregbontó lövedékeitől. Belém nyilallt: mi mindent élt át csak az én nemzedékem a könyv megírásától a kései dedikálásig eltelt idő alatt. S apáinknak — kik tulajdonképpen a századdal egyidősek — mennyi ábrándját, álmát döntötték dugába az elszelelt évtizedek.

A kapuban azzal váltunk el egymástól, hogy ha legközelebb hazajön, tudatni fogja érkezését. A sarokig követtem a tekintetemmel távolodó alakját. Nem mozdultam meg akkor sem, mikor már csak az üres járdát láthattam, mert újságjaival a hóna alatt befordult s eltűnt az utcasarkon. Álltam a kapunál, néztem a kihalt utcát, s úgy rémlett, a pirosló alkonyaiban vádoló felkiáltójellé alakult át a sarki villanyoszlop. Azonmód fejemre is olvasva, hogy elképesztően hiányosak az ismereteim a két háború közti csehszlovákiai magyar irodalomról. Hát igen, miközben a jelenkori literatúra különféle berkeinek történéseit kémleltem, nem vettem szemügyre, mi termett tegnap a saját gyümölcsöskertünkben. Ugyanabból a talajból nyerve a tápláló nedveket, melybe az én facsemetém gyökerének is erősen bele kellene kapaszkodnia. Szombathy Viktor kézszorítása döbbentett rá, hogy eligazító térképemnek talán legfontosabb helyén fehér folt rikít; csupán néhol bontakozik ki élesebben egy-egy csúcs: Fábry, Győry, Forbáth .. . Lehorgasztott fővel ballagtam be a kapukö'Zből, s elhatároztam, hogy kiköszörülöm a csorbát.