Irodalmi Szemle, 1982

1982/4 - Duba Gyula: A költőesztéta Tőzsér Árpád II.

must szül, hogy „a szlovákiai magyar irodalom hatvanéves fennállása ellenére sem adott még az egyetemes irodalomnak Bartalis Jánoshoz, Dsida Jenőhöz vagy Tamási Áronhoz fogható nagyságokat”, ha Fábry nem „nagyság”, akkor ez azt is jelenti, hogy ami inspirációt, benső ösztönzést és emberi-írói tartást tud biztosítani számunkra nemzetiségi valóságunk, az kevés.

A szkepszis gyökerei Gömörország talajába nyúlnak, és a nagyvilág melegének és ragyogásának a fényében nyílik róluk az elégedetlenség virága. Ne nyessük le ezt a virágot, szárát is békén hagyjuk s a gyökereit még meg is öntözzük a józan önfelmérés és helyzettudatosítás nedveivel. A szkepszis sosem árthat az írónak, mwt szükségessé és reálissá teszi a reményt, hogy műve lehetséges.

Tőzsér Árpád eddigi életműve a nemzetiségi költőnek önmaga kiteljesítéséért küzdő, drámai példája. Egyediségében nem modellérvényű, hanem olyan példa, amely tanulságaival bevilágítja közös utunkat, erőt ad és kétkedésre késztet, az azonosulás vágyát kelti bennünk, de ugyanakkor az ellenkezés mezőire is taszít. Szuverenitásában utánozhatatlan és ismételhetetlen, mert az alkotói öntörvényűség jegyében létezik. Egyéni módon szellemi világerőket testesít meg. Ezért nemcsak tanulságokat kínál, hanem hasonlóan megszenvedett szellemi törekvésekre ösztönöz, ellenkezésre késztető példáival is gazdagít, mert komoly és nemes gondolati küzdelemben kényszerülünk cáfolni azokat. De mindenekelőtt elfogadásának a kényszere szuggesztív, mert mélyen érezzük benne, hogy egész költői lényében, gondolkodói attitűdjében, düheiben és szorongásában, ostorcsapás-ítéleteiben és elvont képei ködében Gömörország vágyai, nemzetiségi létünk életerői vívják dühödten elszánt és már-már kétségbeesetten makacs harcukat az egyetemes emberi érvényességért, a világnyitottságig való felemelkedésért, és ez a küzdelem megrendítően szimbolizálja nemzetiségi valóságunk életerőinek legnemesebb emberi becsvágyát, alkotóerőinek létre és kiteljesedésre való törekvését. Ezért kételyeink és bíráló megjegyzéseink sem a tagadás jegyében fogantak, hanem csupán azt a vágyunkat fejezik ki, hogy a nemzetiségi költő felemelkedése és magasan ívelő pályája olyan repülés legyen, melynek fénye a remény melegével hull alá azokra, akik jövőre szomjasan figyelik és követik a költőt, a magukénak vallják őt és bíznak benne.

Olvasó lány, olaj, 1977