Irodalmi Szemle, 1982

1982/4 - Duba Gyula: A költőesztéta Tőzsér Árpád II.

tüel művészete az enyém, ki... mérhetetlenül túlbecsüli az egyéniség s az esztétikai

formák értékét.” Pedig: .......tisztán látja a társadalom szükségszerűségeit és az ember

e

mancipációjának egyedül lehetséges útját” (Tőzsér emeli ki ezt a félmondatot). Lám, Forbáth maga is neki bizonyít, mondhatnánk. Mégis úgy látjuk, hogy Tőzsér meglátásai, bár nem alaptalanok, nem is egyértelműen helytállók. Mintha elfogult lenne Forbáth- tal szemben, mégpedig az esztétikai kizárólagosság nevében. Ezen a kizárólagosságon

— türelmetlenségen — olyan kritikai gyakorlatot értünk, amely a modern költészet eszményét időtlennek és öröknek kiáltva ki, valamiféle anyagtalan valóság abszolút kifejeződésévé éli a lírai formajegyeket és meglétüket szubjektív döntéstől teszi függővé. Ilyen összefüggésekben másodlagossá válik a költő és kora, egyénisége és akarata. A kritikus nem azt látja értéknek, amit a költő megvalósított, hanem kiemeli a saját hiányérzetét és megteszi értékszintnek. Maximalízmusa pedig türelmetlenné teszi.

Fábry Zoltánról két írását sorolta kötetébe, az elsőt 1963-ban írta, a másikat 1972- ben. Az első írásban a fiatal költő felfedezi az írót, aki annajk idején őt „felfedezte”, a másikban — Fábry halála után — kételyektől sem mentesen, magyarázva-mentegetve védelmezi, pontosabban felveti átértékelésének lehetőségét, de közben — érezhetően — mintha maga is megrendült hittel nézné az író lezárt életművét. A korábbi (1963) írás szerint Fábry Zoltán „a minőség letéteményese, aki közel hozza a csúcsokat”, és „világnyitottsága” „monumentális tudatához irodalmat sürget.” O az értékek őrzője, példa és bizonyosság. A kilenc évvel későbbi írásban az esztéta töprengve áll az életmű felett. Megállapítja, hogy a korábban nagyhatású írások — (könyvek — a fiatalokra már „nem hatnak”. Miért? „A fiziológia (és szellemfiziológia) nyelvét beszélő irodalom nem érti az erkölcs nyelvét”, Fábry művét a fiatalok „kicsit tegnapinak s kevesebb esztétikai izgalmat ígérőnek érezhetik.” Összegezve: „Fábry problematikus irodalmisága az egyik oldalon, s a minden sorában, minden betűjében jelen lévő kisebbség-komplexum a másik oldalon, mindez a külföldi és hazai irodalomközpontúbb, kísérletezőbb író és irodalmár szemében nem a legjobb ajánlólevél.” De mi a saját véleménye? Védelmébe veszi az írót és értékelésének szükségéről beszél, de — legalábbis külsőleg — nem azonosul vele. Keresi Fábry elévülhetetlen időszerűségének és „irodalmiságának” a kulcsát, és azt a szimultanizmus fogalmában, korokat, műfajokat és tényeket összeötvöző stílusában, az antifasizmust korműfajként igénylő elhivatottságában véli felfedezni, megjegyezve, hogy az író szóhasználatában az antifasizmus „a szellem egységének igényét” jelenti. Ebben az összefüggésben kisebbség-komplexuma is más értelmet nyer, egyetemesebbet: a világhumánum kisebbségbe-kerülésének, ennek „a világkisebbségnek a láttatására, felmutatására, esztétikai objektiválására szolgál.” Ezért Fábry „ars poétikájában, törekvéseiben, formaérzékeny, kísérletező író is volt,” és így a róla közkézen forgó közhelyek helyett elemzésekkel kellene bizonyítani, „ha bizonyítható, hogy életműve irodalomként sem passé.”

A Fábry-elemzések szükségével csak egyetérthetünk, de honnan a kételyek? Elemzés és bizonyítás helyett miért a kérdés ilyen feltevése? Miért „problematikus” Fábry irodalmisága? Válasz után kutatva fél évszázad irodalomtörténeti mélyéről Kosztolányi Dezső „Ady-revíziója” dereng fel, kínálva hasonlóságot több értelemben. Kosztolányi (is) a „tiszta művészet” (Babits) nevében találja problematikusnak az Ady-életművet és az sem véletlen, hogy — többek között — József Attila védelmezi Ady géniuszát, az ellene felhozott vádak cáfolata és költészetének rövid elemzése után azzal, hogy a költészet értékének közösségi jellegére hivatkozva kimondja: „A nemzet: közös ihlet. A költészet a nemzet lelkében ható névvarázs”. Ady műve pedig megfelel ennek a követelménynek. S mi tegyük hozzá: a maga módján és körülményei között Fábry Zoltán életművét is hasonló mértékkel mérhetjük. íróságát illetően a kételyek jogosulatlanok. De a jogosulatlan kételyek is lehetnek szimptomatikusak, jelzései valaminek. Nyugtalanító módon a nemzetiségi irodalmi-történeti tudat és létérzékelés bizonyos törésére, szempontvesztésére és belső válságára utalnak. Fábry — és Forbáth — írói autenticitását nem szükséges túlértékelni, de problematikussá tenni lehetetlen. Ezzel nemzetiségi valóságunk autenticitását és kifejezhetősége lehetségességét vonnánk kétségbe. Ha egy esztétika, amely törvényeit irodalmunkból következteti, olyan értékrendet sugall, melyben Forbáth Imre költészete „problematikussá” válik, amelyben Fábry Zoltán író voltát bizonyítani kell — ha lehet! —, és ha ennek az esztétikának a képviselete olyan szkepticíz-