Irodalmi Szemle, 1982

1982/4 - Duba Gyula: A költőesztéta Tőzsér Árpád II.

dilemmákkal, tanulságokkal és lehetőségekkel. Továbbá: az ellentmondások lehetséges feloldásával, egységével, s nem utolsósorban közösségi következményeivel. Bevalljuk, hogy Tőzsér eddigi életművének kétségtelen értékei mellett főleg esztétikai rendszere érvényességének a foka érdekel. Meddig terjed költői eredményei és elméleti igazságai határa? Szellemi kisugárzását és átfogóképességét maga is korlátozza és behatárolja azzal, hogy csak olyan művekről ír, melyekkel azonosulni tud, esetleg abszolút szembehelyezkedik, elsősorban költészetről. Prózai mű ritkán készteti esztétikai vizsgálódásra, s ha igen, inkább csak olyankor, ha a mű lírai alkotásként is értékelhető. Ez esztétikájának líraközpontúságára utal és erősíti azon — már említett — feltevésünket, hogy elméleti munkássága célszerűen és adekvátan szolgálja és egészíti ki a saját ^lkotói

— költői — törekvéseit. Kritikai munkássága sem öncél nélkül való, spontán bíráló tevékenység, hanem szerves része egyénisége érvényesítésének: nézeteit elemzéseiben alkalmazva és kifejtve tulajdonképpen lírai programját érvényesíti. E téren sokkal közelebb áll Fábry Zoltán hajlamaihoz és módszeréhez, mint gondolná. A hasonlóság oka, hogy mindketten lírai alkatok, önkifejezők. Költők. De az alaphasonlóságon túl a párhuzam már nem növelhető. A költő lírai Individualizmusa révén művével egy idő óta nem közeledik Fábry feladatvállalásának méreteihez, a nagy előd hivatástudatának akarati kényszeréhez, a nemzetiségi szükségszerűségek felelős befogadásához, adottság és vágy egyensúlyának kimerítő vállalásához. Fábry olyan irodalmat is magáénak vállalt, amely nyilván nem elégítette ki; Tőzsér mozdulatában, mellyel irodalmunk felé nyúl, mintha eleve fenntartások lennének. Ügy érezzük, hogy a prózától való már-már látványos távolságtartásával azáltal csökkenti esztétikai rendszere és értéknormái érvényességét és szűkíti méreteit, hogy a próza realizmusérzékének hiányában a lírai megismerésnek erősen a tudatalattira, az ösztönösre és ezoterikusra támaszkodó törvényeit kutatja és közben elsiklik figyelme a tényszerűbb, valóságközelíbb és szociológiailag életközpontúbb irodalom mozgástörvényei felett.

De hogyan találkozik az egyetemes fogalmával?

Szavak barlangjában című könyve ugyanazon elnevezésű ciklusában mintha mérföldet lépő csizmákkal óriásit lépne: egyszerre találkozik az egyetemessel. Megfigyelésünk szerint addig csak Mikola Anikó költészete kapcsán él a fogalommal, akkor is inkább közvetett lehetőségként, s nem közvetlen tapasztalatként említi. A hazai példák „csak” esztétikai vizsgálódás tárgyai, elvei megfogalmazásának nyersanyaga, de a világirodalom — és a népköltészet — az alkotás egyetemes törvényeivel szembesíti. A hazai költők verseire tételesen — kissé tanárosan — alkalmazza esztétikája szabályait, de amikor a maga számára is modell-értékű alkotókkal találkozik, hangja egyszerre megtelik feszültséggel, és bizonyos tisztelettel vegyes pátosszal. Mindenekelőtt Vladimír Holan műve esetében, aki „halálra szántan, halálos komolysággal teszi, amit tesz” és akinél a halál tudatának megnyilatkozása „egy mély, elemi erejű felelősségtudat része”. Régen egy kritikánkban Tőzsérről szóltunk hasonlóan, s most megismételjük, hogy drá mai alkatával, halál-érzékenységével, szó-központúságával holani alkatnak tartjuk. Úgyszintén annak tartjuk annak az „elemi erejű felelőségtudatnak” okán, melyet ő is magában hordoz és amely mély és kitéphetetlen gyökerekkel kapaszkodik a közösségi életbe, a nemzetiségi valóságba, a helyhez és időhöz kötött létbe, mely felelősségtudat az „érthetetlen” Vladimír Holant a náci megszállás alatt a politikáig juttatta. Ez a morális kötődés Tőzsérben is megvan, bár kissé visszaszorítva, individuális eszmékhez láncolva, aránytalan kettősségben az egyetemes felé törő esztétikai-formai-eltöikéltségé- vel. Esetében a művészi eszmékre függesztett tekintet és következetesség éle a sajátosság hajtásait nyesegeti.

Tőzsér a népköltészet és a modern költészet között lényeges egyezést lát, különbözőségük ellenére mindkettőt egyetemes képződménynek tartja. A népdalt közösség szüli, alakítja és fejleszti, szerzője ismeretlen, mondanivalója általános, mindenki számára érthető és átélhető. Egyetemességét a közös élményvilágon túl bizonyos feltételezett „normamondatok” támasztják alá, ezeket olyan nyelvi sémáknak látja, amelyek közös népi élményeknek általánosan elfogadott rögzítései. Elgondolásával a költészet születésének és lehetőségének őskorára utal, a nyelvnek azon tulajdonságára és képességére, hogy közös érzelmi tapasztalatokat összegez és közvetít, és teszi ezt önmaga lényéből következően, elemien. A népköltészettel szemben a modem vers úgy egyetemes, hogy a költő „személytelen”, „tárgyias” versében nem konkrét élményét, hanem