Irodalmi Szemle, 1982

1982/4 - Duba Gyula: A költőesztéta Tőzsér Árpád II.

egy lehetséges — közösségi értelmű — tartalmat sugall, mintegy utalva vele egy, a személyes élmény előtti egyetemes állapotra, amelyet nem a költői szubjektum, hanem maguk a tárgyak, szavak és nyelvi alakzatok hordanak. Emellett azonban a népköltészet öntudatlan, míg az irodalmi szöveg „önmaga tudatával teljes”, de közös jellemzőjük, hogy mindkettő a nyelvben létezik. A párhuzam a valóságot tükröző nyelv — szó — benső rendjére és törvényeire s az érzéki és fogalmi tapasztalás közös vonásaira épül.

Ilyen értelemben idézi Tőzsér F. X. Šaldát, aki 1933-ban mondja Holan egyik korai kötete jellemzésében: „Hallgatnak az érzések, az akarat leszorítva, a költő elfordul az emlékezettől s a tapasztalástól is, kezében egy maréknyi megtisztított abszolút szót tartva, az élet mélyszerkezetének labirintusába akar hatolni.” Érzésünk szerint Tőzsér eszménye is az „abszolút” szó, az egyetemesség vele kapcsolatos. De mintha a holani etika gazdagabb és konkrétabb lenne, mint amilyen szerep az ő esztétikájában jut a morálnak, az a halál állandó jelenléte mellett a szeretet és gyűlölet világszervező erőit is tartalmazza. És nem kevésbé a már említett politikumot. S mintha a holani kép is szembeszegülne vele, nem olyan markáns, belesimul a szövegbe; Tőzsér megállapítja róla, hogy „érzelmi töltése szegényes, s epikus közlése is alig van, rendszerint csak ellentétet hoz tudomásunkra ... Érzelmileg inkább szikárítja, mintsem dúsítja a verset. Képek helyett inkább alakzatokkal, főleg az ellentét, a fokozás, a kihagyás módszerével él a költő.”

Az egyetemessel való konkrét szembesülése újabbkori élménye, az esztéta a hetvenes évek második felében figyel rá egyre inkább. Találkozásuk nem hatástalan. Az új minőség nemcsak az eszményit, a csúcsot, a világirodalmit jelenti, hanem a teljesebb fogalmakat, a tartalmasabb értékeket, a gazdagabb esztétikumideált is. Az akadémikusán megfogalmazott „harmadik minőség” kezdeti szigorú tárgyi ridegsége egyszerre kitágul és felenged, bensőségesen élni kezd, etikummal, valós magatartás-elemekkel telik meg, emberiesedik. A változás a kor alakulásával, a múló idővel is összefügg. [A hetvenes évek eleje még a magányé és a végletes személytelenségé, Rúfus akkori verseinek világa is „tulajdonképpen ember nélküli világ”. A költő egyedül van, szenvtelen közömbösségben, egyedül aktivitása, elszántsága: élni kell. A táj van az ember helyett Rúfusnál: „Az ember érzelmi élete lepusztul... ő maga szinte a vegetációig kopárodott, de a táj (a föld, az otthon) mint valami szivacs szívta magába az ember előbbi jótulajdonságait, lett egyre emberarcúbb, képileg felhasználhatóbb, versbe épít- hetőbb.” Verseiben a „mező (a táj) a költő belső tere, hite, hogy az ember újra megépíthető.” így válik a „pesszimizmus a versépltés, a munka során, a költő létezésében egyfajta tragikus optimizmussá...” Mint mondottuk, e korszaka az abszolút személytelen és tárgyi líra ideje.) A holani valóság újra-felfedezése, majd a monolitszerű tömbökből építkező Vilém Závada „lírai objektivizmusának” megélése, Ľubomír Feldek vizsgálata, akinél „nincs elvontság, sejtelmesség, csak felismerés, megismerés”, mindezek olyan minőségi változásokat hoznak Tőzsér esztétikájában, hogy szinte meghason- lásszerű igazságokra döbbentik. Már „nem elég a szó ... a szóképekből, szójátékokból, rímből csak a valóság megfelelő darabjának az érintésére pattan ki a költészet szikrája.” Feldek „nem átall verset írni a versről”, „szinte a versben lakik” és „legalább annyira izgatja a lírai megismerés természete, mint tárgya”, „a tükrözés tükrözésének a megkísérlése”, tehát az alkotás értelme mellett annak folyamata is. Holan 1970-ben még a „titok” költője, Feldekben 1979-ben már nincs elvontság, mégis az európai avantgarde költője lehet. Megbocsáttatik neki — ami azelőtt Forbáthnak és Ozsvaldnak még nem — a fogalmiság is, a deklarált versek révén módosul a „személyesnek a személytelenbe emelésé”-nek elve, a költészet már életközelibb és kifejezőbb, s részben kérdésessé válik az abszolút tárgyiasság. De nemcsak az elmélet — költői módszer — jellege és alkalmassága válik kérdésessé, hanem a lényege, az érvénye is: komoly dilemma lesz, hogy van-e személytelen líra, beszélhetünk-e tárgyversről? Óhatatlanul a dilemmára utaló alapkérdést kell feltennünk: a valóság elemei a vers lehetőségét vagy magát a verset hordozzák, s a költő csupán felfedi a verset vagy alkotja, megszervezi? A kérdés első pillantásra naivnak és értelmetlennek tűnhet, mert ki más írná a verset, ha nem a költő? Felvetése mégsem alaptalan, mert a személytelenség túlhangoztatott igénye elfedi előlünk a költő igazi aktivitását, a tárgyiasság követelménye pedig a lírai szubjektum emocionális és akarati jelenlétét függeszti fel. Hatásuk ketre