Irodalmi Szemle, 1982

1982/4 - Duba Gyula: A költőesztéta Tőzsér Árpád II.

ség... ezért a pásztordalokban sokkal több a lázadás, az individualizmus, s egyben a tragikus életérzés.” Ebben az írásában említi „komor paraszt-falu-természet” élményét, s hogy a népdalban „Benne van az ősnemzésnek az a pillanata (perce? évezrede?), amikor az öntudatlan természet az emberben öntudatra ébred.” A harmadik miniesszé nyelvtá] és költő kapcsolatáról szól, az „egyetemes magyar nyelvről”, s hogy „irodalmunk ezt a változó nyelv-lét-lélek... tájat próbálja az egyetemes létezéssel össze- rímeltetni...” ]

„Őszre jár az idő, jaj, őszre / s még nyárról se daloltam”, sóhajt a harmincéves költő a Szégyen című ciklus záróversében. Ez a korszaka — költészetének e szintje — az erőtudatosítás és az önmegismerés kényszerének ideje. Szubjektív líra, messze a tár- gyiasságtól, a költő úgy jár-kel a „verstájakon”, hogy közben tudja, nélküle halottak a jelenségek és értelmetlenek a dolgok, a világ pedig érdektelen. (Ha esztétikai gondolkodását nézzük, ez a korszak a közéleti kritika és közösségi ítéletalkotás ideje). A gondolat, a szellemi tett társadalmi érdekű és aktív, éle a világ felé irányul, megvallott célja a véleményformálás, erősen önvallomásos érzelmi telítettséggel. A lírai szubjektum többnyire önmagával foglalkozik, de kisugárzása a valóság kapuit döngeti, bebocsátást kér a közösség életébe, hogy az egyén igazságairól szólhasson és dönthessen. A versek képi világa a célszerűség jegyében — sokszor első szinten, jelző vagy hasonlat szerepkörben — engedelmesen szolgálja a mondanivalót, amely minden esetben határozott érzés vagy gondolat; „a kép maga a gondolat” eszméje még nem él a költőben, a tudatosított tények egyszerisége elsőbbséget élvez a sejtetés többértelműsége előtt. Ha újabb szimbólummal élnénk és Tőzsér költészetét növekvő fához hasonlítanánk, akkor ezen korszakának költészete a fa törzse lehetne: meghatározott, kemény és hajlíthatatlan. Életérzése már tudatos, önmagát vizsgáló tudata létét, környezetét tapogatja, témái a város, mellyel „Tán nem is eggyé- / különválni / a lehetetlen”, a költő betegsége, amely .. százmillió év / szégyene, csődje”, és a halál, „az első tudatos halál” (Részlethalál], aztán a halál, „amely itt tett volt” (Partizántemetői, és „a választható halál”. Magánya csúcsán a költő — „Mögöttem semmi, előttem semmi” —, bevallott vétkek és nehéz emlékezés gondja nyomja, majd a táj és a megtérés gondolata. „Itt úgy vagyok, hogy nem vagyok”. Ez a kor a zárt rend és a logikai fegyelem Ideje, a fogalom győzelme a képiség felett, itt „mindenki képlet”, amely törvény és megismerhető, s a verseszményből sugárzó költői törekvés nem a titkokat keresi, hanem a kimondhatót. De a kimondhatóban is a lényeget, a férfi lényegét, aki tudni akar önmagáról minden lehetségesei, bár érzi, hogy benne „a táj elromlott leg- belül” — kételkedés nélkül nincs költészet, de bizonyosság nélkül nem élhetünk, mondják ezek a versek.

De a bizonyosság után még mélyebbre áshatunk, a tőzséri költészet „fájának” gyökeréig — „Jövőn innen, múlton túl” —, ahol a „fiók-Byron” tombol és szertelenségét Nagy László sátánainak és kanördögeinek tánca kíséri. Furcsa önbizalomra lelünk itt, már-már elbizakodottságra, a versekben a kétely mellett düh, dac és hetykeség kavarog, fiatalos romantika is módjával, szigorú formák zártságában feszeng a robbanni kész költői egyéniség. Ennek a szertelen biztonságérzetnek tulajdonítható a feléje irányuló, korabeli figyelem is: Tőzsér elszántan kitárulkozó egyéniségének. A mindenséggel szembeszállni kész bátorság birtokosa, a dolgok azáltal vannak, hogy a költő meglátja és észreveszi őket, a tételek akkor igazak, ha ő mondja ki azokat először. Amit megérint, élni kezd, amit nem vesz észre, elpusztul. A tárgyak szolgálják öt, s nem ő a dolgokat. Etikai programot vállal: „Apám örököd / nehéz, de élem” —, egyként megérinti öröm és fájdalom, vágyai vannak, férfi, katona, diák és szerető <— Ember. A késői tárgyversek érzéstelenségétől, ridegségétől messze, így indult az idő mélyén Tőzsér Árpád költőnek, önmagát szétkiabálónak, vezérnek, közéleti ítéletmondónak és hangadónak. A jelek szerint mit sem sejtett abból a metamorfórisból, amelyet a feje felett elhömpölygő negyedszázad hozott költészetébe, és amely olyan lényegi változásra utal, hogy az utolsó versciklusból kihagyta miatta akkori nagy hatású, valóságos olvasói- kritikusi üdvrivalgással fogadott programversét, a Férfikort.

A programot tagadja meg így, akkori önmagát?

Az utolsó fejezet szükségszerűen ellentmondásokkal foglalkozik, a költő önellentmondásaival, eredményei és eszményei ellentmondásával, nemzetiségi léte és világnyitottsága látszólag és valós diszharmóniájával. Majd az ellentmondásokból következő