Irodalmi Szemle, 1982

1982/4 - Duba Gyula: A költőesztéta Tőzsér Árpád II.

melynek törvényeit csak sejthetjük, és amely úgy terül el előttünk, mint egy kietlen, kopár hómező, melyben a versek a hó alól előszürkélő, komor sziklatömbök, kerekre csiszolódott kövek és tömör bálványok. Ha törvényeik közelébe akarunk férkőzni, akkor alá kell ereszkednünk erről a magaslati fennsíkról, leereszkedni az elvontság alacsonyabb szintjeire, a mélység irányába, talán egészen a hegy lábához, ahol bizalmasan, és — komorságában, szigorúságában is bensőségesen terül el Gömörország. Mert a csú- csi fennsík tájai idegenek, szinte valóságfelettiek, de — a Genezis lapjait követve

— aláereszkedve a versvilág képzelt lejtőjén — rétegekre bukkanunk, amelyek a csúcsot tartják, s melyek anyaga már kevésbé ellenálló; a képek kezdik felfedni magukat, levetik szenvtelenségüket, érzések és szenvedélyek melegétől kezdenek halványan fényleni, megmozdulnak és élni akarnak, s egyre erősebb fényük a csúcsra is felviláglt. A Meditaciones del Quijote ciklus csodálatos váratlansággal elénk állítja az eddig tárgyai mögé rejtező költőt, aki már nem „csak” elvont törvény és szervező erő, hanem élő érzés és gondolat szobájában, „vergődése helyén”, bár a dolgok még nem tudnak „átjönni” hozzá, csak a „csőrükkel érintik”. De már „kijönnek felületükből”, megtelnek érzékelhető életjegyekkel, az éjszaka már valós s a reggel a mozgás kezdete, méreteik között „Az ember fél, s él mégis tovább” lHoltpont), magányában „a falból / hideg szögek serkennek”. Jób ül „idegenként teste gödrében”, a táj „befelé táguló”, „készülő”, és a költő eszmél: „Part nincs Távoli üregekből / kompresszorként süvít a bóra / Ott terülök el valahol messze / én a megnevezetlen Európa” (Europé monológja). A képekben ott a költő és életessé teszi őket; „... önmaga ágára húzva leng a költő / s elfú a szél / két árva talpa alatt.”

Nagyon is személyes versek, de úgy személyesek, hogy az általánosság jegyeit viselik, tárgyiasodők, de még érzéki helyzetekre utalnak. Tőzsér költészetében úgy határozhatnánk meg képletesen a helyüket, hogy valahol a gömöri tájversek és a Vetítés ciklus versei ívének a fele táján helyezkednek el, kissé már a tárgyversek felé tolódva és mindenképpen az egyetemes érvény térfelén. Életérzésükben, benső világuk összefüggéseiben szlovákiai magyar versek, de formanyelvük, képi világuk és fogalmi rendszerük kultúrtörténeti és intellektuális szintje világirodalmi összefüggésekbe helyezi őket. Nem tudunk ellenállni a kísértésnek, hogy a nemzetiségi líra optimális megvalósulásának tekintsük őket, olyan költészetnek, amely a távlatot a gyökerek elszakítása nélkül, egyetlen életérzés egységében — a szubjektum és objektum egységében — tartalmazza. Míg a Vetítés versei költőjének talpa alatt valóban „elfú a szél”, e versek költője úgy nyúlik „önmaga ágára húzva” a magasba, hogy lábbujjaival még érinti az anyaföldet, mint a kikötött katona, kínja is emberibb és nagyobb. A tárgyvers — talán

— a világ szervezettségének vagy éppen szervezetlenségének a drámaiságát tükrözi — tükrözheti —, azonban ezek a versek magát a tárgyak közt küszködő embert tükrözik. Lobogó fényüknél — mely mögött mintha panaszos kórus zengene — a legtökéletesebb elvont kép tárgyilagosságát is kevésbé érezzük fontosnak, mert a költészet befogadásánál ma sem — még ma sem! — a szenvtelen ész bűvészmutatványa nyűgöz le, hanem az élő, riadt szív lüktetésének ritmusa, amely együttérzésre késztet és közléseivel magunkról sugall rejtett felismeréseket.

[A Meditaciones del Quijote ciklus után — mintegy kilátóként — három esszé következik: Gömörországról, a palóc népdalról, s a költő és az élő nyelv kapcsolatáról. Ha figyelmünket továbbra is a kötet — tudatos — kompozíciójára irányítjuk, úgy látjuk, hogy ez a prózai „kilátó” előre és hátrafelé és alánézve egyaránt tesz lehetővé felfedező pillantásokat: a személytelen képiség és az érzéki tárgyiasság irányában. A Gömörországot — a szöveg tanúsága szerint — kórházi ágyán, az ablakon kitekintve

— „A kórházi ablak befelé néző szem, a beteg kifelé néz, de befelé lát.” — élte és írta meg a szerző. Már tudjuk róla, hogy az életrajzi elemek fontos okai és jellemzői költészetének, intellektusának építőkövei, ezért az esszében megfogalmazott retrospektív felismerések költészete megértésének további lehetőségét kínálják. Ügy látja, hogy Dénesék „nemzedéke” számára a falu egyidőben volt „tárgy és nézőpont”, míg ők „már a városból látták a falut.” Egyik versében felfordított kocsi rúdjához hasonlítja a faluja tornyát, de — folytatja — „nem rúdhoz kellett volna hasonlítanom, hanem tengelyhez. Olyan tengelyhez, amin én vagyok a kerék.” A palóc népdalokról című esszé a paraszt és a pásztor minőségi és lényegi különbségét elemzi: „Míg a paraszt a közösségre van utalva, addig a pásztor sokkal önállóbb, tehát öntudatosabb egyéni