Irodalmi Szemle, 1982
1982/4 - Duba Gyula: A költőesztéta Tőzsér Árpád II.
ség fokozottan él a jelzések és rögtönzések használatával, a töredezettség módszerével, mert benne a nagy távolságok, a rejtett jelentésbeli azonosságok is szoros kölcsön- viszonyban vannak — vagy lehetnek — egymással az egyéniség nagy benső egységének közegében. A Vetítés ciklus verseit olvasva — a bevezető részben már szóltunk róluk — hasonló gondolataink támadnak. Zárt, egységes, rövid versek, kétségtelenül befejezettek, mégis töredékeknek tűnnek, hangulatoknak, ötleteknek és gondolatszilánkoknak, a közérzet alkalmi kifejeződésének. Esetlegességüket nem a formaviláguk sugallja, hanem a közlési ambíciójuk és benső méreteik, a képi kiterjedésük. Mintha egy nagyszabásún elvont formanyelv kikísérletezéséhez lennének ujjgyakorlatok. Bár érezzük, hogy a költői életérzés autentikus villanásai, de képi világuk bonyolult, nyelvezetük szikár, szenvtelen, alig sejtető, személytelen. Ezek a versek a hatvanas évek végén s a hetvenes évek elején születtek, a tárgyi költészet és személytelen líra tőzséri elméletének kikristályosodása idején, igazolva megérzésünket, hogy szerzőnkben a költő és esztéta léte nemcsak ellentmondásaiban, hanem megegyezéseiben is egységes: míg az esztéta a költőt magyarázza, a költő az esztétát igyekszik Igazolni. Annál fontosabb figyelmünk középpontjába állítani ezt a gondolatot, mert — mint már utaltunk rá — a Genezis prózája teljes egészében a hetvenes években íródott, vagyis az esztétikájának már megépült bástyáján álló költő arra irányuló tudatos igyekezetét tükrözi, hogy felfedje lírája „genezisét”, ezért a gömöri tjájélmény már a tudatos tárgyiasság és személytelenség verseszményének az előterében épül újra, hogy részben önmagának is ellentmondjon. (Vagy legalábbis tükrözze benső ellentéteit). Ezt az ellentmondást a verseknek kell feloldani. Nézzük az Eső című pillanatfelvételt: a ketyegő égből számtalan inga lóg a tóba csillogó barázdát váj a vízbe allan poe borotvája A költő egy összetett képpel megjeleníti az esőt. A kép kétsíkú: érzéki és gondolati. Az égből alázuhogó eső zaja „ketyegés”, az esőcseppek pályája inga szára, a tóba hulló megannyi esőcseppet ingáknak látja — és láttatja — a költő. Ennyi az érzékelhető. A kép másik felét a tudat teremti: borotva váj a tó vizébe. Allan Poe gyilkos szerszáma — a Kút és inga című novellából — megjelenésével egyrészt felvillantja az esőinga kép eredetét, másrészt a monoton esőt értelmezi és drámává fokozza. A novellában az inga egy lekötözött ember fölött leng és ereszkedik alá, hogy a bele erősített pengeél pontosan a szívénél kettészelje testét. A szürke esőben a félelem és halál pengéje váj csillogó barázdát a tó vizén. A vers tömör kép, nincs oka, sem célja, állapotszerű. A Zen című vers hasonlóan egyetlen gondolatot fogalmaz meg: hitetlenkedve néznénk a valót, „hogyha hirtelen szabad szemmel is / látható lenne.” „... képzeteim fejjel lefelé lógnak bennem” — mondja a Lehetőség egy sora. A költői kép érzéki és gondolati síkja találkozásának példája a December című négysoros: a friss jég kemény tisztasága váratlanul Huizinga képzetével társul, aki „meredten úszik” a „befagyott történelemben”. A képnek nincs kiterjedése, önmagát jelenti, nem többet, azt sem tudhatjuk, miért éppen Huizinga a képzettársítás tárgya, talán aktuális olvasmányélmény volt a vers születésekor, mégis olyan érzésünk támad, hogy a jég és a merev történelem képzete a jéghideg drámaiság elvont fogalmi képévé áll össze, a történelem pillanatba sűrített értelmévé, melyre a költő felfigyelt. Bár a versek megfejthetők, jelentésüket csak sejtjük, idegenkedve nézzük elvontságukat, mellyel a költő a dolgok mögé, burkuk mögé, a mélybe, inerciák rendszerébe, az okok irányában visszafelé, az „örök térbe”, a zártságba, „a vásznon örökre innen” utalja a dolgok értelmét. Így rendezgeti önmaga teremtette valóság-elvontságának csúcsán állva sajátos képi — fogalmi — valóságát, „verstáját”,
