Irodalmi Szemle, 1982
1982/4 - Grendel Lajos: Galeri (regényrészlet)
Egyszer csak a ligetben voltunk, egy-egy pillanatra bágyadtan kisütött a nap, s ő tapintatosan, de azért félreérthetetlenül, immár harmadszor célzott rá, hogy a terhére vagyok. Bizonyára várnak a kötelességeim, mondta. Biztosan nagyon elfoglal a munkám, s ezalatt a rövid idő alatt ő olyan fiatalembernek ismert meg, aki komolyan veszi az életet, és nem fecsérli az idejét butaságokra. „Csakugyan így van — feleltem. — Nagyon komolyan veszem a hivatásomat, és megvetem azokat az embereket, akik naphosszat csak azon törik a fejüket, melyik gimnazista lánynak vagy fiatalasszonynak csavarják el a fejét.” „A legtöbb férfi kicsapongó — alakoskodott tovább a Bűn. — Meg kell azonban bocsátanunk nekik. A férfiak holtukig gyerekek maradnak egy kicsit. De éppen ez a vonzó bennük. Maga azonban más. Egészen ritka ember.” „Nagyon köszönöm” — mondtam. A filagória előtt megállt, és a kezét nyújtotta. „Most azonban el kell válnunk. Találkám van itt valakivel.” „Bizonyára az urával. Értem én” — mondtam. A Bűn megremegett, és egy pillanatra eltűnt arcáról az a megnyerő, fölényes mosoly, amellyel az udvarlásomat viszonozta. „Nem az urammal. És, kérem, ne lepődjék meg. Halaszthatatlan megbeszélnivalóm van az uram egyik legjobb barátjával. Méghozzá az uram érdekében. Mert egy kissé rosszul áll a szénája a hivatalban, ahol dolgozik.” Hát így állunk az Úr színe előtt; kiáltottam fel magamban ujjongva. Hát ilyen köny- nyen zavarba ejthetők a bűnösök?! Elbúcsúztam az asszonytól, és vaktában elindultam az egyik ösvényen, bízva benne, hogy ezek a szeszélyesen kanyargó ligeti utacskák előbb-utóbb visszavezetnek a tett színhelyére. így is lett. Alig telt bele néhány perc, és én újra megpillantottam a filagó- riát, ezúttal szemből, egy sűrű orgonabokor fedezékéből, amely úgy fogadott) be és tett láthatatlanná, hogy én mégis mindent szinte a közvetlen közelből szemlélhettem. Az asszony mintha sejtette volna, hogy nincs egyedül. Zaklatottnak látszott, jobbra- balra kémlelődött, de a rejtekhelyemet nem fedezte föl. Hamarosan egy katonatiszt állt meg a filagória bejárata előtt. Nyúlánk, bajszos férfi volt, jóval innen a harmincon, talán velem egykorú. Csendben elővettem a fényképezőgépemet, s amikor az asz- szony magához ölelte a tisztecskét, lekaptam őket. A tiszt sokáig tartotta a karjaiban Piroskát, én három felvételt is készíthettem róluk. Ezeket a képeket később Pintér úr apró darabokra tépte áz irodámban, szétszórta a szőnyegen és rájuk taposott, pedig figyelmeztettem, hogy épp a bizonyítékokat semmisíti meg. Ő azonban tovább őrjöngött, a szeme vérben forgott, s az egész ház visszhangzott trágár szavaitól. „Ejnye — csóválta a fejét másnap reggel a házmesterné —, de ocsmány foglalkozást választott magának az úr. Hát van lelke beleütni az orrát a mások dolgába? Nem fél az úr, hogy valaki egyszer kitekeri a nyakát? Manapság senki sem mondhatja el magáról, hogy ártatlan.” „Fején találta a szöget, Annus néni — mondtam. — Lassan az egész világ alámerül a bűnben és a szennyben, elnyel bennünket ez a bugyborékoló, forró iszap.” Kicsi, banális ügyek ezek, mondhatná valaki, megmosolyogtatóak. Kezdetben sokáig csupa ilyen megbízással láttak el, melyek ha nem is elégítették ki maradéktalanul az ambícióimat, mégis nagy hasznomra voltak, mert így tanultam meg a mesterség apróbb- nagyobb fogásait, s tettem szert rutinra. Nem sokkal azután, hogy beléptünk a háborúba, fölkeresett Fried úr, a nyilaspárt helyi vezetője, és elbeszélgetett velem. Gyerekkorom óta ismertem, s bár nem barátkoztam vele, ellenségemnek sem tarthattam. Kiváló szónok volt ez a szépfiú, bálványozták a nők, s a megjelenése meg az öltözködése alapján inkább filmsztárnak hitte volna az ember, mint politikusnak. Pedig már az egyetemi évei alatt is politizált. Megszállott nacionalista volt, s amikor 1938 őszén bevonultak a magyarok, ő volt az, aki még abban a hónapban megszervezte itt a nyilaspártot. Másfél év múlva lecsukták, de hamarosan szabadlábra helyezték, s ezután, hogy a mártirium glóriája is odakerült a feje fölé, a nők még jobban bálványozták, s ő még tüzesebb szónoklatokkal borzongatta a kedélyeket. Bizonyos körökben nagy tekintély övezte a személyét, a polgári elit azonban kérlelhetetlenül gyűlölte őt, mert szociális demagógiájával megnyerte az egyszerűbb emberek egy részének rokonszenvét is.
