Irodalmi Szemle, 1982

1982/4 - Grendel Lajos: Galeri (regényrészlet)

Piroska nevű feleségét azonban semmiképpen sem ismerhettem. 1938 karácsonya táján költöztek a városunkba Egerből, „anyások” voltak, s külön kasztba tartoztak. Úgy állapodtunk meg, hogy a következő vasárnap, négy óra felé, Pintér úr sétál a feleségével a korzón, én pedig a mozi bejáratánál fogok várakozni rájuk. így is történt. Megismerkedtem Piroskával anélkül, hogy szót váltottunk volna, majd követtem őket a házukig. Másnap reggel pedig azonnal munkához láttam.

Már nyolc órakor elfoglaltam a posztomat, de Piroska csak két óra múlva indult el hazulról, s engem éhség és szomjúság gyötört, a hosszú ácsorgásban elzsibbadt a lábam. De hát ezek a mesterség mindennapos megpróbáltatásai, s csak kezdetben kínozzák az embert, később, amikor hozzászokott már, a magányomoző minden gyötrelem nélkül képes félnapokat ácsorogni egy helyben. Tapasztalt szem azonnal látta, hogy ez az angyalarcú nő tele van érzéki vágyakkal. Neki mindenhol szűk a világ, és gyakran készít magában a bűn számára kvártélyt. Alighanem valami nagy szerelmi csalódást követően ment férjhez Pintér úrhoz, hitványnak ítélve régi kedvesét ahhoz, hogy miatta támadt bánatában elveszejtse magát. A romantikus érzelmek kora végérvényesen lejárt, szerelmi bánatból errefelé is ritkán követnek el öngyilkosságot. A magán- nyomozót azonban nem érdekelheti, hogy mi váltotta ki ennek vagy annak az asszonynak a hűtlenkedését. A magánnyomozót nem érdekelheti részletekbe menően a lélektan, legfeljebb egy-egy hasznos megfigyelés erejéig, amely a nyomozást előrelendíthetl. A magánnyomozó számára a bűn legelsősorban is bűn, s mellékes, hogy az elkövetője elő tud-e kaparni enyhítő körülményeket a múltjából.

Piroska személyében a Bűn lépett ki az utcára, s Indult el fertőzni, mert a bűn bűnt nemz, ezért kell idejében lecsapni rá, s elkülöníteni a társadalom egészséges sejtjeitől. Megvártam, amíg a Bűn százötven-kétszáz méterre távolodik a posztomtól, csak azután eredtem a nyomába.

S milyen különös, tréfás cselszövései lehetnek olykor a sorsnak! Kis nagyképűséggel azt is mondhatnám, a párkák mind összefogtak, hogy nemes küldetésemben egyesült erővel támogathassanak. A Bűn egy drogériába tért be, ahová én pár perc múlva feltűnés nélkül követtem. Éppen fizetett, s hogy, hogy nem, a kis mustárbarna kézitáskáját ott felejtette a pulton. Itt volt a nagy pillanat! Mit sem törődve a kockázattal, elhatároztam, hogy megismerkedem vele. A Bűn kint volt már az utcán, amikor észrevette, hogy elhagyta a táskáját. De abban a pillanatban már én is ott álltam mellette, bal kezemben a táskáját szorongatva, szívdobogva a merészségemtől, s korholva magamat egy kicsit, hogy mindjárt az első ügynek ilyen kalandos módon vágok neki.

„Végtelen hálára kötelez” — pirult el a Bűn, átvéve a táskáját.

„Vilcsek vagyok — mutatkoztam be. — Vilcsek Győző.”

S ez volt a második hiba, amit elkövettem. A valódi nevemen mutatkoztam be. De szerencsére még csak pár napja kaptam meg az engedélyemet, nem ismerhetett.

„Tudja, van benne egy levél. Nagyon sajnáltam volna ezt a levelet, talán még a táskánál is jobban.”

„Levél?” — kaptam föl a fejemet.

A Bűn újfent elpirult, de aztán ragyogóan kivágta magát:

„Az édesanyámtól, Egerből.”

„Természetesen — bólintottam. — Az édesanyánk levele mindig nagyon kedves nekünk.”

„Ügy van. Sokan azt tartják, hogy amikor megházasodunk, elkerülhetetlenül elidegenedünk a szüléinktől. Ki jobban, ki kevésbé. Nos, én már jő pár éve házas vagyok, de semmi hasonlót nem tapasztaltam eddig.”

„Helyes — mondtam. — Nagyon helyes. Az édesanyánkat sohasem szabad megbántanunk. Én is nagyon szeretem az anyámat, bár igaz, én még nőtlen vagyok.”

„Ö, igen, maga még nagyön fiatal” — sóhajtotta a Bűn.

Ilyen megható, blőd dolgokról tereferéltünk, s eközben lassan fölengedett bennem a kezdeti elfogódottság, s a helyzet logikája kezdte diktálni a cselekedeteimet. Elfogadtam a szerepet. Mert íme, itt van a Bűn, egy csinos, kissé romlott fiatalasszony képében, aki kalandra vágyik, s menekül a sivár világból, amibe egy rossz házasság révén meggondolatlanul belecsöppent. Másfelől pedig itt vagyok én, a romlatlan és kissé naiv, de azért szeretetreméltó fiatalember, akit ő, a Bűn, az első pillanatban rabul ejtett. Álcázásnak eszményi.