Irodalmi Szemle, 1982

1982/4 - Grendel Lajos: Galeri (regényrészlet)

bemocskolása, meggyalázása társadalmilag káros, és a bűnöst magát is megalázza. Ez a világ bűnben fogant, s a bűntől való megtisztulással halad előre. Nem ismerek embert, aki a bűn csábításának legalább egyszer nem engedett volna. A bűn mindenhol és minden pillanatban jelen van, elterjedtsége a magánnyomozó dolgát szerfölött megkönnyíti. A magánnyomozó számára munka közben megszűnik barátság, komaság, atya- fiság. Nincs kivételezés. Barát vagy ellenség — egyre megy. A bűnben mindenki egyforma, s nekem, a magánnyomozónak a bűnt föl kell derítenem, le kell lepleznem, mégpedig elfogulatlanul, szigorúan a lelkiismeretem útmutatására hagyatkozva. A magán- nyomozó minden körülmények között a társadalmi haladás oldalán áll. Csak aki felismeri ennek a munkának a társadalmi küldetését, az viheti valamire a mi szakmánkban.

Az első megbízásomra ma is szeretettel emlékezem. Az első siker, ha nem is mindig a legemlékezetesebb és a legátütőbb, de föltétlenül a legmaradandóbb. Egyik barátom, ma úszóedző, mondta: »Hogy melyik siker a legkedvesebb nekem? Csalódni fogsz. Az, amikor hétéves koromban először dobtak be a vízbe úszógumi nélkül. Az életre-halálra ment. Még akkor is, ha tudtam, hogy nagy baj nem lehet, apám ott úszik mögöttem három karcsapásnyira.«

Szerény jövedelmű kishivatalnok volt az első megbízóm. Olyan ember, aki a haragját mindennap lenyeli, s ez a harag a reggelije, az ebédje, a vacsorája. Ettől olyan sovány, mint aki az összes hadifogságot megjárta, míg az arca piros, mert a harag sok piros vérsejtet termel, a tekintete pedig zavaros, hogy aki a szemébe néz, félénkséget meg holdkőrosságot éppúgy talál ott, mint bosszúszom j at, s ugyanakkor könyörgést is, hogy csak az igazságot ne, azt mégse, jóllehet éppen az Igazság kiderítésére szerződtünk. A feleségét kellett megfigyelnem, aki tizenhárom évvel volt fiatalabb nála, s akivel eddig a legnagyobb egyetértésben élt együtt immár hatodik éve. Most azonban kettőjük közé állt valaki, s ha nem avatkozunk azonnal közbe, meglehet, hogy a házasságuk hamarosan felbomlik.

„Mondja csak, Pintér úr — kérdeztem —, biztos benne, hogy nem képzelődik?” „Hogy képzelődöm? Hónapok óta visszautasítja a közeledésemet, butábbnál butább kifogásokkal. Maga talán nem fogna gyanút?”

„Rendben van — feleltem. — Meg kell azonban kérdeznem: biztos benne, hogy az igazságot akarja tudni? Mert könnyen lehet, hogy a nyomozás végén kellemetlen híreket kell majd közölnöm magával.”

„Engem csakis a színtiszta igazság érdekel” — válaszolta.

Megtörten hallgatott ezután, mint aki az igazságot amúgy is tudja, s amit kér, az csupán afféle bizonylat a felesége erkölcstelen magaviseletéről; mintha jobban tudnánk, amit tudunk, ha arról egy másik, egy teljesen elfogulatlan idegen személy Is meggyőz bennünket. Pintér úron úgy lógott a bánat, mint valami földig érő esőkabát, csak az arca tüzelt és árulta el, micsoda pokoli indulatok sorvasztják belül, s emésztik fel a türelmét. Ö, ti gonosz némberek! A magánnyomozói praxisnál nincs jobb iskola a női lélek tanulmányozására, s a magánnyomozó jól teszi, ha sohasem nősül meg, hanem egy-két futó kaland után visszamenekül a barlangjába, a munkájához. Mert a magánnyomozó általában magány-nyomozó Is, a lélek orvosa. Rokonszenv és együttérzés támadt fel bennem a szerencsétlenül járt Pintér úr iránt, ez pedig már fél siker. A magánnyomozó munkájának az együttérzés a valódi hajtószíja, s aki ezt a munkát lélek nélkül végzi, csak növeli a bajt. Mert hiába tudok én eret vágni a betegen, attól még nem leszek orvos.

„Jól van, Pintér úr — mondtam. — Egy hét múlva jöhet az eredményért. De nem hogy aztán elkövet valami bolondságot. Ezer meg ezer asszony járkál ártatlan arccal a tilosban, s ezer meg ezer ilyen esetből egyre-kettőre derül csak fény. Arra kell majd gondolnia, hogy ami történt, abban semmi rendkívüli sincsen. Sőt, éppen az volna a rendkívüli, ha a felesége meg sem próbálta volna megcsalni. Ugyan ki bírna elviselni egy olyan aszonyt, aki éjjel-nappal gyötri a szerelmével az urát, éveken keresztül, egyforma lobogással. Elképzelni is borzalmas.”

Pintér úr halványan elmosolyodott, én pedig lekísértem a kapuhoz.

Talán, már csak óvatosságból is, kerülni tanácsos az ismeretséget azokkal a személyekkel, akiket megfigyelünk. De ez sem szabály. Kisvárosban megeshet, hogy az ember éppen az egyik barátja vagy a testvére megfigyelésére kap megbízást. Pintér úr