Irodalmi Szemle, 1982

1982/4 - Grendel Lajos: Galeri (regényrészlet)

magasabb körökkel került bizalmas viszonyba. Vilcsek úr az egész várost a markában tarthatta. Tájékozott volt, tettre kész, ravasz, és ha kellett, agresszív és rámenős. Volt úgy, hogy egyszerre négy-öt ügyfélnek is dolgozott, s mindig eredményesen.

Amikor a háború után Vilcsek urat lecsukták, írattak vele egy önvallomást, s ebből olyan titokra derült fény, hogy irományát a titkos dossziék közé süllyesztették a rendőrségen.

„Nem követtem el főbenjáró bűnt — kezdi a vallomását Vilcsek úr t-, csupán a hivatásomat gyakoroltam, lelkiismeretesen, s talán egy kissé szokatlan szenvedéllyel. De hát ez természetes. Igazi szenvedély nélkül nincs intuíció, intuíció nélkül pedig a magánnyomozó szárnyaszegett madár.

Engedjék meg, hogy mindjárt az írásom elején eloszlassak néhány félreértést. Sosem voltam léhűtő vagy naplopó, kitanultam a borbélymesterséget, s hogy mégis a magán- nyomozói pályát választottam, annak egészen sajátos előzménye van. Kamaszként egyszer a tanúja voltam, hogyan fosztanak ki egy köztiszteletben álló, becsületes embert. Én pedig futni hagytam a tolvajt. Akkoriban ugyanis még nagyon érzékeny, de kissé naiv fiatalember voltam. Ügy gondoltam, hogyha leleplezem a tolvajt, s a szerencsétlent bötrönbe csukják, tulajdonképpen semmi sem történik. A zsebmetsző leüli a büntetését, de a szabadulása után előbb-utóbb újra kifoszt valakit, mert más választása nincs. Aki egyszer szembekerült a törvénnyel, az elveszett ember. Elhatároztam hát, hogy nem jelentem föl, csupán megszégyenítem, méghozzá éppen azzal, hogy futni hagyom. Meg voltam róla győződve, hogy egyedül a szeretet és a megbocsátás képes megváltoztatni az embert, s a szeretetnek és a megbocsátásnak olyan hatalmas a kisugárzása, hogy a legelvetemültebb gazembert is megrendíti. Sajnos, tévedtem. A tolvaj azt hihette, hogy zsarolni akarom, és leütött.

Engem ez a kudarc mélyen levert, de ugyanakkor el is gondolkoztatott. Rettenetesen szégyelltem magam, s hosszú ideig lesütött szemmel jártam a városban. Napokig csak arra gondoltam, hogy lám, a tapasztalatlanságom, a gyerekes jóhiszeműségem megbocsáthatatlanul ostoba és erkölcstelen tettre ragadott. Cinkosa lettem egy tolvajnak, s bűnrészes egy bűntényben. Hogyan lehet az, kérdeztem magamban, hogy amikor a legtisztább, legnemesebb szándékkal készülőik valami jót cselekedni, belekeveredek egy piszkos ügybe. Aztán, mivel vallásos szellemben neveltek, azt a kérdést is föltettem magamban, vajon Isten nem hagyott-e rútul cserben. Hiszen neki tetsző dolgot készültem cselekedni, s magamat piszkítottam be vele. Engem elárultak és rászedtek. Megfogadtam hát, hogy soha többé nem teszem be a lábamat Isten házába. Anyám ezt a holtáig nem fogja megbocsátani nekem. Isten elhagyott téged, mondta, mert te valami rettenetes dolgot követtél el. Holott éppen fordítva van ez. Én hagytam el Istent, mivel úgy éreztem akkor, hogy kicsúfolt, megszégyenített, és valamiképpen ő is felelős a bűnömért. De akár így van, akár nem, a bűnrészességemen, a cinkosságomon ez mit sem változtat. Nem ment föl a felelősség alól az sem, hogy valójában jót akartam. Ettől kezdve azon fáradoztam, hogy jóvátegyem a vétkemet, s így érlelődött meg bennem az elhatározás, hogy az életemet a bűn üldözésének és a bűnözők leleplezésének fogom szentelni. Téved, aki azt hiszi, hogy erre a szép és nemes, de veszélytelen pályára a könnyű kenyérkereset lehetősége vitt rá. Belső kényszer vezetett, ha szabad így kifejezni magam: a megtisztulás vágya. Nem bűnös vagyok hát, hanem áldozat. Tévedés áldozata, és ezt be fogom bizonyítani.

Mert irtózatosan téved, aki a magánnyomozót afféle ostoba, nagy orrú kopónak képzeli el, akinek kiállhatatlan a modora, lavórban mosakszik, és a kialvatlanságtól örökké csípás a szeme. Éjjel-nappal nyomozni, szimatolni, az ilyesmi persze tényleg egy kicsit a kutyához teszi hasonlatossá az embert. De nem ez a lényeg. Én mindig ügyeltem rá, hogy a modorom kifogástalan legyen, s csupán azért mosakodtam lavórban, mert a jövedelmemből nem futotta fürdőszobára. Ami pedig az alvást illeti, mindig jó alvó voltam. Előfordult, hogy tizenöt-húsz kilométert is gyalogoltam naponta, s egy-egy ilyen kimerítő nap végén holtfáradtan zuhantam az ágyba. A mi szakmánkban a fizikai erőnléten majdnem annyi múlik, mint az intuíción és a jó szimaton.

De még az erőnlét és az intuíció sem minden. Hiába van együtt a kettő, hiába párosul bátorsággal és gyakorlati érzékkel, ha a nyomozóból hiányzik a hit. A meggyőződés, hogy az ügy, amelynek elkötelezte magát, nem az ö magánügye, nem is üzlet, s nem öncélú játék, hanem az igazság szolgálata. Az igazságé, amely Istentől való, s amelynek