Irodalmi Szemle, 1982

1982/4 - Grendel Lajos: Galeri (regényrészlet)

függéseket keresni. Annál sokkal napra készebb észjárással áldotta meg az isten az Iparosok utcájának mesterembereit. Bolondnak is nézték volna, ha valaki összefüggést próbál keresni olyan távoli dolgok között, amelyek, legalábbis az ő véleményük szerint, egyedül istenben találkozhatnak. Ha pedig nincs isten, semmi értelme összefüggéseket keresni, be kell érni vele, hogy vannak jó emberek és vannak rossz emberek. S hogy az egyensúly föl ne billenjen, az egyik ilyennek, a másik pedig amolyannak születik, tehát már a születése pillanatában elválik, hogy viszi-e majd az illető valamire, vagy csupán a salakot fogja szaporítani.

Vilcsek úr a salakot szaporította, ebben mindenki egyetértett. Gyógyíthatatlan betegségben szenvedett, amely betegség azonban nem volt halálos, nem vírus okozta, nem baleset, s nem is valamilyen szervi elváltozás. Vilcsek urat a legalaposabb orvosi vizsgálat is makkegészségesnek találta volna, s ő fölöttébb büszke is volt rá, hogy porhüvelyével a lélek elnyűhetetlen, osztályon felüli anyaghoz jutott, összkomfortos öröklakáshoz, amelybe hosszú időre érdemes beköltözni, s amelyben szabadon hódolhat mind- ama kedvteléseknek, amelyekre egy beteg, rokkant testben nemigen jutna idő.

Vilcsek úr tizenhét éves kamasz volt, amikor a betegsége első tünetei jelentkeztek. Egy vasárnap reggel, mise végén, a templom előtti tumultusban akaratlanul tanúja lett egy szakértelemmel végrehajtott zsebmetszésnek. Egyedüli szemtanúja, mivel senki sem tartóztatta fel a tolvajt, mint ahogy a kárvallottat sem figyelmeztette senki. A zsebmet^ szőt Vilcsek úr csak futólag ismerte, Csömör urat viszont, akinek a kabátzsebét most csúnya, borotva ejtette seb éktelenítette, annál jobban. Csömör úr belvárosi patikájában sokszor megfordult fájdalomcsillapítókért, kenőcsökért, mindenféle gyógyfüvekért, amelyekből az anyja keserű teákat főzött epegörcsei csillapítására. Csömör úr tekintetéből csak úgy áradt a becsületesség s az a jóhiszeműséggel olajozott gyermeteg hála- és szereteti éhség, ami egy életre kiszolgáltathatja és tönkreteheti az embert, ha nem vigyáz. Most aztán hamar elő a tűt meg a cérnát, hogy legalább a kabátot használni lehessen még, gondolta Vilcsek úr. Sajnálta a gyógyszerészt, s röstellte, hogy a tolvajt nem leplezte le. Restelkedését csak fokozta, hogy minden jóérzése ellenére a tolvajjal volt szolidáris, holott ő, Vilcsek úr, soha a büdös életben nem lopott még, s arról is meg volt győződve, hogy lopásra a jövőben sem vetemedik.

Utánaeredt a tolvajnak, aki a templomból a vízimalom irányába távozott, de Róth úr kékfestőüzemének raktára mellett hirtelen befordult egy sikátorba, és megindult vissza a főtér felé. Vilcsek úrnak nagyot dobbant a szíve. A tolvaj észrevehette, hogy követik. Végigmentek a főutcán, s ő egy-egy pillanatra fölzárkózott mögé, máskor viszont húszharminc méter előnyhöz juttatta. A röpke dicsőségért, amit a zsebmetsző lefülelésével vívhatott volna ki, kárpótolta a tudat, hogy ők ketten most cinkosok. A véletlen őt bízta meg, hogy belátása szerint rendelkezzék egy ismeretlen ember sorsával, s ebben a szabadságában senki sem korlátozhatja. Amit tudtak, az a kettejük titka volt. S vajon van-e ebben a helyzetben nála illetékesebb bíró ítéletet hozni és büntetni? Úgy akarom, hogy szabad légy, gondolta nagylelkűen. Nekem elég, hogy gyakorolhatom a kegyelem gesztusát, amit a törvény szolgái nem engedhetnek meg maguknak. Én jó leszek hozzád, mert jónak születtem, és megbocsátom a bűneidet, mert a megbocsátás tesz engem emberré.

A tolvaj a temetőkapuban várta be őt. A temető hátsó kapujához meredek kaptató vezetett föl, és Vilcsek úr zihált, amikor végre megállt szemtől szemben az áldozatával, akinek a sorsa most az ő kezében volt.

„Mit akarsz tőlem?” — kérdezte a tolvaj.

„Maga lopott — felelte ő kurtán. — Méghozzá a templomban.”

Most következett volna a megbocsátás gesztusa, de a tolvaj ezt már nem várta meg. Vilcsek úr irtózatos ütést érzett, metsző fájdalmat az orrában, s hanyatt vágódott a háta mögötti mogyoróbokor karjaiba. Amikorra feltápászkodott, a tolvaj hét határon túl járt már.

A következő vasárnapon Vilcsek úr még az úrfelmutatás előtt kivonult az istentiszteletről. Egy pillanatra megállt azon a helyen, ahol a gyógyszerészt kifosztották, s megfogadta, hogy többé nem lép be Isten házába. Talán ettől a perctől lehetne számítani a betegsége kezdetét, ha ugyan az ilyesmi hely ős idő koordinátáival betájolható és rögzíthető. Legfőbb vágya az volt, hogy magánnyomozói irodát nyithasson, s amikor a magyarok alatt ez az álma megvalósult, egyre-másra kapta a megbízásokat, s a leg-