Irodalmi Szemle, 1982
1982/3 - KRITIKA - Lacza Tihamér: Fekete ménes
mását; ez az a pillanat, amikor a bolondnak tartott fiú mindenki fölé nő, épp azáltal, hogy kimondja azt, amihez az „épeszűeknek” nincs elég bátorságuk: a háború a legszörnyűségesebb dolog a világon. S szinte jelképessé válik, ahogy Jóska az elbeszélés végén tisztára söpri az udvart, mintha csak meg akarná szabadítani az egész világot a szeméttől és a mocsoktól. Egy korábbi Gál-írásban — A király című elbeszélésben — már találkozhatott az olvasó Jóska alteregójával, az a hős azonban naturalisztiku- sabb ecsetvonásokkal, ugyanakkor viszont kissé sémaszerűen volt megrajzolva. A Tábori lapok című írás lényegében egy dokumentum-kollázsnak álcázott fikció. Ez a tudatosan így megválasztott keret nem sok mozgási lehetőséget biztosít az írói fantáziának, de az író joggal érezhette volna a valóság meghamisításának, ha kiagyalt keretjátékot szerkeszt a levélrészletek köré; ezek a „tábori lapok”, épp szűkszavúságukkal nagyon is sokat elmondanak arról a borzalmas korról. Vajon elképzelhető-e nagyobb szörnyűség annál, hogy az iszonyú szenvedések közepette egy katona mindenről írhat hozzátartozóinak, csak éppen arról a pokolról nem, ahová nem önszántából mennie kellett? Ha ezt az írást mégis kevésbé sikerültnek érzem, az mindenekelőtt azért van, mert az író kissé mechanisztikusan oldotta meg a feladatát, nem törekedett eléggé az egyensúly megőrzésére. A kötet következő darabja, a címadó Fekete ménes egy lírai elemekkel telített történet, amely időben átfogja az egész második világháborút (még a polgári Csehszlovákiában indul, s a magyar kisebbség jogfosztottságának esztendeiben zárul), s egy fiatalember férfivá érését mondja el. A fekete ménes itt tulajdonképpen nem is igazi lovakat jelent, hanem a szép, a harmónia és a boldogság utáni vágy inkarnációját. S ahogy a fekete ménes elérhetetlen távolságban tűnik föl újra és újra a hős előtt, ugyanúgy nem adatik meg neki a harmónia és a boldogság, mert a világban nyugtalanság uralkodik, s az embernek nincs hová menekülnie előle. így lesz a férfivá avató korból egyben embernyomorító kor is. A Káin című elbeszélés hőse rqár megjárta a háború poklát, épp hogy hazatért szülőfalujába, ahol azonban a háború mintha még nem ért volna véget. Ugyanolyan rejtélyes erők kényszerítik most őt a falu elhagyására, mint amilyenek néhány évvel korábban a harctérre parancsolták. A hős jogosan hiszi azt, hogy isten haragja méltatlanul sújtja, ahogy Káin is ezt képzeli — Gál Sándor értelmezésében —, s csupán végső elkeseredésében, az önérzetét bántó elfogultság láttán válik gyilkossá; András, a kettős történet „nembiblikus” ágának főszereplője nem embert öl, de a kétségbeesés legalább ilyen szörnyű tettre kényszeríti: felgyújtja az aratásra váró gabonát — tehát bizonyos értelemben véve szintén életet pusztít el. A könyv záródarabja az utóbbi évek egyik legsikeresebb csehszlovákiai magyar novellája; a Családi krónika Magyarországon is felkeltette az érdeklődést, töibb folyóiratban is publikálták. A véletlen szeszélye folytán két esztendő leforgása alatt most jelent meg harmadszor gyűjteményes kötetben, s ez egy kissé rossz színben tünteti fel a szerzőt, aki véleményem szerint ártatlan a dologban. Mindez azonban semmit sem vonhat le az írás értékéből. A Családi krónika műfajilag tulajdonképpen a rádióból jól ismert dokumentumjátéknak tekinthető, a szituáció azonban annyira valószerűen hat, hogy sokan riportnak hiszik, s ez ebben az esetben csak hízelgő a szerzőre nézve. Szűcs István, a Családi krónika hőse (?) egyike azoknak, akiket a történelem vihara véglegesen elsodort szülőföldjükről egy idegen tájra, ahol fokozatosan elfelejtették múltjukat és őseiket, elveszítették magyarságtudatukat. A gyökérvesztésnek ebben a stádiumában már szinte semmi remény sincs a visszatérésre, legfeljebb a magyar származás tényének a tudatosítására. Gál Sándor írásában azonban kimondatlanul is elhangzik a kérdés: vajon szükségszerű, hogy ennek így kell lennie? Nincs más megoldás, más perspektíva? A választ talán majd egy újabb Gál Sándor-kötet adja meg. (Madách, 1981.)
