Irodalmi Szemle, 1982
1982/1 - Duba Gyula: Örvénylő idő V. (regényrészlet]
Duba Gyula ÖRVÉNYLŐ IDŐ V. Megindult feléjük, de nagyon lassan jött, óvatosan emelte lábát, és vigyázva csúsztatta «lőre. Ennek ellenére alig bicegett. Percekig tartott, míg a szekérhez ért. A fiú figyelte, ahogy lassan közeledik, mint egy fekete szobor, mely valami csoda folytán időnként alig észrevehetően elmozdul helyéből. Sötét kendője keretébe fogott halvány arca, mint az éjszakában derengő világos mészfalak. Nem kellett felsegíteni a szekérre. Erősen megkapaszkodott a lőcsben, és óvatosan felhúzta a beteg lábát. Még egyszer feljebb lépett, s már a szekéren volt. Sallai sógor a lovakkal volt elfoglalva, nem segítette. Megszokta, hogy Gizella nehezen jár, de ritkán szorul segítségre. Az asszony elhelyezkedett a lópokrócon, az ember a szekérdeszkára ült, és meghúzta a gyeplőt. A szekér kifordult az udvarból és a város felé indult. Utasai újra nekivágtak annak a sok évig tartó, hosszú útnak, amely kórháztól kórházig vezetett, és felületi gyógyulások, időnkénti javulások, apró remények voltak a kilométerkövei, de amely végül is újabb tíz év múltán teljességgel eredménytelennek mutatkozott, bár kitartóan, nagy béketűréssel, szorgalmasan és alázatosan járták végig mindketten. S ezt az utat már csak a haláluk szakította meg, amikor eltelt a hosszú, évtizednyi idő. Az emberi benső az élmények tégláiból építkezik. Olyan az élmény, mint az apró vagyontárgy, a magunkévá tesszük, s gazdagítja a világunkat. így lett a fiú egyéniségéinek része a nyári kép és a hozzá fűződő rész, ahogy Sallai sógor szekere lassan kifordul a kövesútra, távolodik, zörögve megy, ahogy egyre halkul a zaj, ahogy a vasalt kerekek törik a kövesutat. Hátul sötét halom emelkedik ki a szekérből, mely fölött rövid, fekete oszlop nyúlik az ég felé, s az oszlopból oldalt, ferdén áll ki egy vékony egyenes vonal: az ostornyél. Sallai sógor fekete háta beleolvadt Gizella sötét fejkendőjének és ruhájának halmába. De amikor így látta őket, akkor már messze jártak tőle, majd nemsokára, az utca kanyarulatában eltűntek a szeme elől. S ahogy eltűntek, egyszerre megmagyarázhatatlan és váratlan szomorúság fogta el. Körvonalazatlan, leverő érzés, amely akkor fog el, mikor tudjuk, hogy nemsokára baj vagy bánat ér. Az érzés a lelkére szállt, és azt sugallta, hogy minden hiábavaló. Az emberi tettek erőtlenek, és sorsunk alakulása érdekében nem sokat tehetünk. Hiába kezdtél új utakba, mondta magában Sallai sógornak, hiábavaló a szándékod és törekvéseid, eredménytelenek lesznek. Jól láttál, helyesen mondtad, hogy örök sebet akarsz gyógyíttatni, pontosan fogalmaztál, de nem vagy következetes. Tévedsz, mert az örök sebek gyógyíthatatlanok. Nem, igazad van, mondta a következő pillanatban, majd még hozzátette, holnap elmegyek ... A járási iskolaügyi osztályon kérdőíveket kapott. Egyet az érettségi vizsgákról írt kérvényhez, a másikat az egyetemi felvételi vizsgára jelentkezve töltötte ki. Középiskolás könyveket kért még a tanfelügyelőtől. — Menni fog, Nagybene — biztatta a tanfelügyelő. — Ne félj a tanulástól. Anyanyelveden tanulsz, jók a képességeid, hogy egyetemre járj. Bízom benned, Nagybene. Tudod, hogy egyre nagyobb szükségünk van szakképzett magyar tanárokra. Gyürkőzz neki, segítségedre leszünk, hogy oda kerülj. Aztán ha ott leszel, már nem féltelek. Otthon nem szólt a kérdőívekről, Atyához ment velük. A meleg nappal langyos, párás estté enyhült, az utcán suhancok mentek, Dudás hadaró basszusát hallotta. Nagy darab mélák lett Dudás, gondolta, felnőtt, mint a füzek
