Irodalmi Szemle, 1982
1982/1 - Duba Gyula: Örvénylő idő V. (regényrészlet]
a Pilincke partján, de számolni megtanult annyira, hogy el ne vesszen a világban. Traktoron dolgozik. Atya ablaka sötét volt. Csalódottan állt meg a háza előtt. Mintha a ház is magányos lenne, elhagyatott. A szomszéd házak belevesztek a sötétbe. Nem tart már sokáig a sötétség, bevezetik a villanyt a faluba, a házaknál szerelők dolgoznak. Olyan világos lesz a falu utcája, mintha város lenne. De most még sötét van, és Atya háza mintha az űrben lenne, világtalanul. Talán a kocsmába ment, gondolta. Nem akart a kocsmába menni, Atyát megkeresni, nem akart mással találkozni, csak vele. Bakai Jóskával és Harangozó Árpival sem akart találkozni, tudta, hogy legföljebb hűvösen, közömbösen váltanának néhány szót, a régi hangot azonban nem találnák. Tanácstalanul nézte a néma házat, aztán mégis bekopogott az ablakon. A házban, mintha szorongva várakoztak volna. Aztán felhangzott a forradalmár hangja: — Ki vagy? Gyere be! Kopogott az ajtón, és hívást nem várva, belépett. Szuroksötét fogadta, csak az ablakok derengtek halványan. Szemét meregette, míg meglátta az öreget. Az asztal mellett ült, háta vonala halványan kirajzolódott az ablak szürke foltján. Majd felállt, matatott az asztalon, a fiú hallotta, ahogy megtalálja a gyufát, zörögve kinyitja a dobozt. Néhány másodperc múlva percegett a doboz érdes oldala, és a sötétben aprót pattanva felvillant a fény, megvilágította az öreg hajlott alakját, borostás arcát, az ingaóra röpködő tányérját, a vetetlen ágyat. Atya fején idegen, sildes katonasapka, az asztalon a nagy forgópisztolya. Alkonyat óta egyedül ült a sötétben, és ivott. A pisztoly mellett pálinkásüveg és borospohár állt. A forradalmár meggyújtotta a petróleumlámpát, a gyufa lobogó vörös fénye egyenletes és barátságos fehér fénybe olvadt. — Elfogyott a borom — nyújtotta kezét a fiúnak. Nehézkesen, lassan beszélt, s érezte, hogy nyirkos a keze és remeg. — Nincs borom, hát bolti pálinkát iszom. Nem is hinnéd, megfelel. Gyári szilvapáilinkát iszom, és jól vagyok tőle, a sötétet is bírom. — A kocsmában is ilyet mérnek — válaszolta a fiú. — Igaz ... — bólintott komoran. — Sallai egyszer azt mondta, hogy lesz idő, amikor kenyeret is árulnak a boltban, és aki kenyeret akar enni, ott vesz majd, mert az asszonyok nem sütnek kenyeret. Gondolod, hogy falusi boltban is árulhatnak kenyeret? Hihetetlennek tűnik, pedig a fejlődés erre tart. .. Ezen töprengtél, gondolta a fiú. — Nem tudom... lehetetlennek tűnik fel, ma nem hisszük, holnap pedig természetes lesz. — Nem lesz természetes, de... igazad lehet — helyeselt váratlanul. — Városon péknél árulják a kenyeret, hát falun is árulhatják az üzletben. Az emberek sorban állnak érte, meglátod, egyszer még sorban állnak a kenyérért az asszonyok, és ott beszélik meg a pletykáikat... Ülj le! — mutatott a faragott padra. — Gyenge pálinka, de iható. Bolti áru, hát ne várj tőle csodát. Ilyet ittunk az első világháború éveiben a kocsmában, bundapálinkának hívták. Gyenge volt, de olcsó, és ha sokat ittunk belőle, csak jókedvünk kerekedett. Régen volt az, a szőlőket elpusztította a lisztharmat, drága lett a bor. Hát itták apáink a bundapálinkát. Később behozták a faluba az otellószőlőt, és elültették a kipusztult nemes fajták helyébe, mert annak nem ártott a lisztharmat. De olyan vad borok lettek belőle, hogy az ember gyomrát összehúzta a savanyúság, és elfa- csarodott a képe... Hát, ha ittuk az otellót, akkor a kocsmai pálinkát is megihatjuk, majd csak jókedvünk lesz tőle. — Keveset ivott még, nem nagyon mosolyog ... — Igaz. Keveset ittam még, ahhoz hogy nevessek... — Hallgatott, majd így folytatta. — Igazában semmi kedvem nevetni. — Elgondolkozva megismételte: — Semmi kedvem nevetni. — Borospoharat keresett. Asztalhoz ültette a fiút, és félig töltötte pálinkával a poharakat. — Egészségünkre — morogta maga elé. — És Tatranský egészségére. Felhajtották az italt. Nem csípte a torkukat, nem krákogtak tőle. — Tatranský? Ki az? Miért iszunk az egészségére? Csak legyintett. — Semmi... régi ismerős, egyszer találkoztam vele. Felkelt, a komód fiókjába tette a forgópisztolyt és fejéről a brigadérossapkát. Mélyen, hallhatóan lélegzett, mintha nyugtalan vagy felindult lenne.