Irodalmi Szemle, 1982

1982/3 - Fónod Zoltán: Mi dolgunk a világon . . .

vasztás a helytartók kezén hatalmi akcióvá silányul. Pármenion, Sándor egyik legbizalmasabb barátja látja a hatalomtól megrészegült uralkodó politikájának következményeit s tárgyal -az ellenséggel, Bétisszel, a perzsák vezetőjével. Pármenion ezért az életével fizet. Az „árulás” azonban hiábavaló volt. Felesleges azért, mert a perzsák ösztönösen rádöbbentek: a hódító politikával szemben nincs hová hátrálniuk. Egyet viszont nem adhatnak fel. Nyelvüket, mely életüket, fennmaradásukat jelenti.

A nyelv gondja,-féltése ott munkál az író Engedjétek hozzám jönni a szavakat című kötetében is. A „hómezőn es porban” fogant jegyzetek lényegmondanivalója: egy nép mindent elveszthet, vissza is szerezhet, de aki a nyelvet feladja, önmagát kárhoztatja pusztulásra. S az író, akire a századok a nyelv őrzését bízták, az anyanyelv hitével és felelősségével közelíthet csak hozzá. Aligha ösztönözhet mást — ezt tette az író nagyapja is —, mint hogy „szavaink nagyfejedelemségébe” bevezessük az unokákat is. Történet, mese, példázat, anekdota váltakozik a kötetben. Szándékát tekintve egyetlen célja, hogy — látva az „anyanyelv lerongyolódott köntösében didergő vándorlelkeket”

— az ő unokájának ne kelljen a sehová nem-tartozás kínzó érzésével küszködnie. Sütő- a többnyelvűség híve, a Mezzofantik példáját sugallja (Mezzofanti ötvennyolc nyelven értett és tizenkét nyelven beszélt), vitája csak azokkal van, akik a létet az anyanyelv lelkiséget és szellemiséget meghatározó biztonsága nélkül, a szülőföldhöz és a nemzetinemzetiségi közösséghez tartozás nélkül képzelik el. Bölcs és egyértelmű a tanács: „Ügy énekeljünk ..., hogy hangunkat bizonyítva a sajtunkat is megőrizzük.”

Végül lehetetlen nem szólni egyik legerőteljesebb drámájáról, a Káin és Ábelről. Sütő hősei az élet — életük — nevében lázadnak az eleve elrendelés ellen. A mise, a tömjénfüst igéi, a „dicséret, dicsőség” szajkózó alázata ellen. Jajkiáltásaiban (így nevezi felvonásait a szerző) az ember jajkiáltását halljuk. Káin lázadásával az Édent keresi, a töredelmes alázat s a félelem és a rettegés szeretete nélkül. Abel füstje az ő számára nem hálaadást, hanem alázatot, s az alázat gyalázatot jelent. A „félelem: nem szövet ség”! Ezzel az igazsággal lázad Káin az Űr ellen, mert tudja, hogy a hozsannáknak nincs terhük, nincs hasznuk. Az Adám fiai vigasztalására küldött Arabella is titkosszövetségesévé válik Káinnak, a lázadónak. Arabella ugyan vissza akarja vezetni Káint az Űrhoz, akitől szinte perelve kérdi: „A bátrak, a felemelt fejűek miért ne lehetnének ott az oldaladon? Miért csak a lehajtott fejűek? Miért csak az alázatosak?”.... „Abei füstje nélkül nincs rend e földön”, szólt az Űr üzenete, a testvérgyilkos Káin mégsem ölni akart, hanem a szándékokat közös ágba fonni. Az alázat szégyene nélküli emberért lázadt, vallva a felszabadult ember igazát: „Ha porból lettünk is, emberként meg nem maradhatunk az alázat porában.”

Nem a teremtés drámája ez a mű, hanem az emberi küzdelemé és megmaradásé A lehetetlenen túl is élni akarók hitével és meggyőződésével hátrál vissza az író az emberiség évezredeibe, hogy bizonyítsa: a lázadó ember az élet javát keresi, s az emberi lét nagy kérdéseire várja a feleletet. Káinnal együtt nemcsak a tömjénfüst. Abel-füst történelmi képtelenségeit kárhoztatja, hanem hitet tesz a cselekvő, gondolkodó, lázadó ember — a forradalmár igaza mellett, mert tudja, neki kell „az égre húzni a szakadozott kötélhágcsót”, s keresni az Édent, mely még az emberiség vélt őstörténetében odaveszett. S mivel Sütő drámái általában a hatalom természetrajzát is érintik, hangsúlyoznunk kell, az író nem hagy kétséget afelől: a haladás pártján áll, s a legfontosabbnak tartja az embereket megnyerni eszméinknek, céljainknak. A hatalom és erkölcs — Sütő szerint — megfér egymással, ha a hatalmat a humánum eszközeivel gyakorolják és annak szigorával védik.

Sütő András munkásságáról szóltunk, távol állt azonban tőlünk, hogy munkássága egészét érintsük. A mintegy tizenöt műből csupán néhányat ragadtunk ki — érzésünk szerint a legjobbakat —, hogy érzékeltessük a szerző törekvéseit, az önismeret és önvizsgálat kiváló alkotásait, melyek történelmi távlatból boncolgatják az erkölcs és magatartás jellemjegyeit, meghatározóit. Sütő szerint az embernek „egyetlen szülőföldje van és sok kötelessége”. E kötelességek között fontos helyet foglal el nála, hogy segítse a tájékozódást mindazoknak, akik a történelem pörölycsapásaiból s a bevált jóslatok vércsekacagásából fogant intelmeket, jóra vezérlő tanácsokat elfogadják, megszívlelik, továbbadják. Műveiben megküzd a szavakért, s megküzd a mondanivalóért is. Az emberi és sorsproblémák rendkívül közeliek számára. Ezért joggal mondhatja, hogy „a vihar-