Irodalmi Szemle, 1982

1982/3 - Fónod Zoltán: Mi dolgunk a világon . . .

csiszár virágvasárnapja éppúgy, mint a Csillag a máglyán, a Káin és Ábel vagy legújabb alkotása, A szuzai menyegző lélegzetelállítóan történelmi, a múltból a máig érő perek, viták folytatását, továbbmondását vállaló művek. A humánum drámái, melyek kissé leszűkítve — a hatalom természetrajzát adják. S ebben nem a szembeszegülök kálváriája, tragédiája az elsődleges, hanem a felismerés, hogy a hatalom kudarca ott kezdődik, amikor az ember — emberi méltóságához ragaszkodva — felemeli a fejét és a saját belső törvényei szerint akar és mer élni.

A Heinrich von Kleist krónikája nyomán fogant Egy lócsiszár virágvasárnapja című drámájából nemcsak az csendül ki, hogy „porszemként kaptuk az életünket” s a „porszem igazsága nélkül értelmetlenné válik az egyetemes jog és igazság”, hanem az is, hogy sokszor a tiszták (Kolhaas Mihály, Luther legjobb híve) is felőrlődnek a történelem kiszámíthatatlan fogaskerekei között. Luther szavai bármennyire is az életigazságot mondják Kolhaasnak — „az élet parancsa nem a halál, hanem annak elkerülése: nem az öngyilkos reménytelenség, hanem az okos cselekvés” —, Szászország választó- fejedelme hiába találja jogosnak a lőkereskedő panaszát, s rendeli el a vétkesek megbüntetését, Kolhaas mégis a hatalom áldozata lesz, mert a „keresztre feszített igazságot” Pilátus latrai ellenében közelítette meg. Szinte a történelem századait idézik szavai, a kegyetlen döbbenetet: becsapták, félrevezették. A bitó árnyékában érti meg, hogy az igazság útja a Münzer Tamások igazán, bátorságán keresztül vezethet. E tragédia kapcsán fogalmazódik újra a felismerés: „a történelemben minden órának másmás a parancsa, és valami mindig fontosabb, mint volt annak előtte”.

Micsoda sorsok szikráznak nagy hatású drámájában, a Csillag a máglyánban is! Kálvin és Szervét személye nemcsak az útkeresés történelmi kényszerét példázza, hanem a kételyeket és ellentmondásokat is. Kálvin a valóság parancsait teljesíti, Szervét a „liberálisabb” gondolkodó, az álmodozó típusát személyesíti meg. A „legnyomorúságosabb látvány” számukra a „megromlott ember”. A különbözőséget köztük kezdetben a „szívnek egysége pótolja”. S bármennyire tudják mindketten, hogy „az eretnekség lelki tulajdonság”, melyet „fegyverrel, sajnos, nem lehet megsemmisíteni” (Szervét), s hogy „dárdával a gyöngeséget és a gyávaságot szokás megtoldani” (Kálvin), egy adott helyzetben Kálvin maga is úgy -látja, ahhoz, hogy minden népet elvezessenek a tiszta evangéliumhoz, hogy Isten igéjét „minden nép a maga nyelvén olvassa”, hogy megszűnjék a jobbágymilliók'írástudatlansága, és jogaiba lépjen a „tisztességes polgári törvénykezés” — elkerülhetetlen „az igazság kisajátítása” is. Pedig tudja: „a kényszerben az ember elveszti az arcát”, s tisztában van azzal is, hogy nem oszlopszentnek küldték őt, hanem „oldani és kötni”. A történelmi helyzet döbbenti rá Kálvint, hogy „veszélynek-idején Isten igazságához börtönkulcs is mellékeltetik”. Egyszerűen azért, mert a győzelem kötelező számára, s nem vigasztalná, ha a vereség miatt elzengné himnuszát a tévedés joga. Kálvin a „kőtáblák szigorával” - válaszol mindenre, „csupa fölkiáltójellel, csöppnyi alázat nélkül a kutató elme kérdőjelei és kínjai előtt”, s „magányos -személyből gondolati járvánnyá” avatja Szervétet. A reformáció hitével vallja, hogy a „pislogó gyertyát nem oltja ki a szél”. Tudja azonban azt is: a kényszerűségek keresztjének megfeszítettjeként akkor sem hagyhatja el -az EGÉSZET annak RÉSZE miatt, ha Szervétnek százszor igaza lenne is. Zúgnak Genf harangjai, s a tömeg a Gályarabok-Énekét énekli, amikor Szervét elindul a máglya felé. Mert az új hitnek ilyen makacs győzelmekre is szüksége van. Szervét máglyahalálával azonban erkölcsileg nem a hatalom a nyertes, hanem az áldozat. A harangok zúgása nem a népmesei kisebbik fiú győzelmét hirdeti, hanem a történelem igazi arcát.-A humánum küzdelmét a türelmetlenséggel és a kizárólagossággal. A bukás lehetőségét a küzdelemben s az újrakezdés-elpusztíthatatlan tényét, ugyancsak történelmi példáját!

A türelemben, a józanságban látja Sütő az emberi magatartás lényegét s a megmaradás esélyeit. Nem véletlen, hogy ez jellemzi A-szuzai menyegző című drámáját is. Esszéjében, a Perzsábban — már korábban fogant téma nyomán — Nagy Sándor arcélét nem a birodalomépítő szemszögéből, hanem a ravasz uralkodó „aprómunkája” alapján rajzolja meg. A Kis-Ázsia népeit meghódító uralkodó ugyanis azt várja a leigázottaktól, hogy nyelvükben, kultúrájukban is — önkéntesen — hódoljanak meg - a görög rend felsőbbrendűsége előtt. Ezért adja katonáinak parancsba, hogy perzsa lányokkal látványos esküvőt tartsanak, -s a birodalomgyarapítás érdekében elrendelt házasságokból született gyermekekből aztán hellén katonákat neveljenek. A ravasz, erőszakos beol