Irodalmi Szemle, 1982

1982/3 - Fónod Zoltán: Mi dolgunk a világon . . .

műveit, s általuk.e világi gondjainkról vall. A pusztakamarási bödcsőhely, ez a, háromnegyed részben román s csak negyed részben magyar falu ihlette őt felfigyeltetö műve, az Anyám könnyű álmot ígér megalkotására. Kétszáz esztendő alatt sok minden megváltozott azon a tájon. Megfogyatkozhatott a zsoltáréneklők száma, az élet meggyötörhette azokat, akik a sorstól parancsban kapták, hogy arcuk verejtékével keressék kenyerüket, de nem pusztíthatta ki belőlük a helytállás erkölcsét. Ezt sugallja számára Kemény Zsigmond emléke is, aki Pusztakamaráson alussza örök álmát, ezt a nagyenyedi ősi kollégium is, mely a nagy fejedelem, Bethlen Gábor nevét viselte. Balladaivá komo- rodott sorsok sorakoznak a könyv lapjain, azoké, akik „viselték az életet, míg össze nem roskadtak”. Ámde a szerző nem felejti a gyermekkor derűjét sem. A legfőbb és legfontosabb az emlékeiben, hogy az élniakarás és a megmaradás makacs szándéka a legnehezebb időkben is ott munkált a lelkekben, s ez mindig és újra reményt nyújtott a nekigyürkőzéshez. Úgy érzi ő is, mint Szilágyi Domokos, aki az értelmes életért a Hétmérföldes csizma című versében vállalt szerep felelősségével vallja: „minden fáját muszáj megfájnom, / ha szívem leég is tövig — / mert ez a född a szívem földje”. A kimondás bátorsága jellemzi ezt a Sütő-kötetet, melyben nemcsak az élet örömei kaptak helyet, hanem a „keresztre feszített hétköznapok” is.

Sütő a magyar irodalom legjobb hagyományait folytatja, amikor valóságélményéhez, a faluhoz fordul. Ez a Naplójegyzetnek nevezett mű írói szociográfia, márpedig ebben a műfajban olyan alkotásokat ismerünk, mint Nagy Lajos Kiskunhalom, Féja Géza Viharsarok vagy Veres Péter Számadás című kötete, nem is szólva Illyés Gyula örökszép alkotásáról, a Puszták népéről. Maradandót alkotni ebben a műfajban eleve rangot jelent. És Sütő mindezt úgy teszi, hogy szeme előtt lebeg Illyés intése: „Minden művészi és tudósi pálya voltaképpen az elődök rekordja fölött kezdődik”. Ügy alkot újat, hogy a magyar és a világirodalom mércéjével közeledik a sajátoshoz, a honihoz, s Európává, emberivé, végtelenné tudja tágítani a bölcsőhely határait. A valós tényekből építkező mű bizonysága egyben annak is, hogy nem kell „göregáborosnak”, nyírői- nek vagy népieschnek lennie annak, aki a paraszti életből próbálja felmutatni az igazán emberit. írói munkásságáról s a Tamási — Sütő párhuzamról találóan állapítja meg Czine Mihály: „Tamási még úgy tudta, nem tűnhet el nép, az ábeli lélek, a lelkében igaz ember győz a setétség erőin is, Sütő Andrást múlti máglyákra is figyelmeztette a történelem: elveszhetnek sajnos a tiszták is”.

Honnan ez a nagyszerű történelmi érzék, ez a valóságra való őszinte rácsodálkozás?

Sütő András páratlan szerencséje, hogy az élet olyan „egyetemeit” járta ki, melyek erre eleve érzékennyé tették. Olyan időszakban formálódik írói arcéle, amikor a romániai magyar irodalomban urbánusok és népiesek egyaránt az előrelépés lehetőségeit keresték, s a sokszólamú zenekart (a később oktalanul félreállított, majd rehabilitált) Gaál Gábor vezette. Az egyenrangú nemzetiség adottságával indult útjára a felszabadulás után a romániai magyar irodalom, s az új idők rajzásában ott voltak a régi nevek, a Helikon és a Korunk nemzedéke: Kós Károly, Bartalis János, Szentimrei Jenő, Gaál Gábor, Balogh Edgár, Méliusz József stb. A Falvak Népe szerkesztőségében pedig olyan munkatársak, mint Nagy István, Asztalos István és Horváth István. Sütő András írói pályáján Balogh Edgár és Gaál Gábor felfedezettjeként indult el, azzal a később megtalált igazsággal, hogy „az irodalomban nincs államosítás és földreform” s annak minden új korszaka „hagyomány és szakítás egysége”. A sematizmus évei és a személyi kultusz torzulásai itt is súlyos károkat okoztak, az értékteremtő erők azonban viszonylag gyorsan feledtetni tudták ezeket az éveket.

Sütő írói pályáját a „fényes szellők” korszaka, a világteremtés új igéi éppúgy ösztönzik, meghatározzák, mint az a páratlan valóságélmény, melyet útravalóként kapott. Ügy áll a történelem új lélegzetvételénél, mint Tamási Áron Ábelje, aki a „mivégre vagyunk a világon” kérdésére az otthon, a szülőföld üzeneteit keresi, azokkal válaszol. Nem véletlen, hogy évek múltán Sütőt is izgatja a „mi dolgunk a világon” gondolata. Az Istenek és falovacskák című kötetében ekképp szólít fel: „Úgy cselekedjünk, hogy megmaradjunk”. Másutt hozzáteszi: „... úgy kell cselekednünk, hogy megőrizzük az emberségünket, mert magyarnak lenni erkölcsöt jelent, amiként románnak vagy más nemzetiségűnek lenni sem jelent sem többet, sem kevesebbet, mint erkölcsöt.”

Sütő András drámáiban sem vállalkozik a „semmitmondás nyugalmas pöfékeléseire”. Drámáiból a történelem s az önismeret tényei, kérdőjelei merednek ránk. Az Egy ló