Irodalmi Szemle, 1982
1982/3 - Fónod Zoltán: Mi dolgunk a világon . . .
Fonod Zoltán Ml DOLGUNK A VILÁGON... /A történelem parancsai Sütő András műveibenj Szinte hihetetlen, hogy voltak évek, amikor sokan „eltemették”, a romániai magyar irodalom kiégett tehetségének tekintették a ma már Herder-díjas írót. Első elbeszélései fő hibájaként a „Móra Ferenc-i érzelgősséget, góbéskodó nyelvét”, leegyszerűsítő, sőt torz társadalomszemléletét emlegették... Eltekintve attól, hogy az alkotás eleve feltételezi az indulás, a kiforrás szakaszait, köztudott az is, hogy a vádak megfogalmazása, a vádaskodások szövögetése sehol sem olyan nagy kísértő, mint nemzetiségi viszonyok között. A nemzetiségi „éghajlat” nem feltétlenül televénye a tehetségnek, s a lesi- puskás dilettánsok siserehada' sokszor szinte büntetlenül pufogtathat a legtehetségesebbekre is. Mennyi buktatón, kaptatón kell a nemzetiségi írónak átvergődnie, hogy az ■elismerésig jusson! (Fábry Zoltánnak például a felszabadulás után is jó egy évtizedet kellett várnia, hogy elismerjék, megbecsüljék.) Ez persze a nemzeti irodalmakban sem ismeretlen. Rendkívül találóan fogalmazott Füst Milán a Naplójában, amikor ezeket írta: „Akik előtt igazolnom kellene, hogy voltam valaki..., akik megaláztak s akiket jobb belátásra kellene bírnom: hogy tévedtek, rosszul tették, mikor rosszul bántak velem... azok rég a sírban lesznek, mikor valamelyes becsületem napja felvirrad... s nyilván én magam is ott leszek. — Oly utódok előtt lesz igazolásom, akikhez semmi közöm, s akik megint a maguk korának jobb lelkeit fogják kicsinyelni, megbántani. Ilyen az életünk ...” Nos, az „ilyen élet” ilyen folytatására Sütő András méltó választ adott. „Becsülete napja” időben felragyogott, hiszen ma már méltán elmondhatjuk: eddigi munkássága alapján nemcsak a nemzetiségi irodalmak csúcsteljesítménye az övé, hanem az egyetemes magyar irodalomban is az első helyek egyike illeti meg őt. Ehhez, persze, tehetségén kívül az őt értő-kor kedvező légáramlataira is szükség volt. Miként vélekedik Sütő a „lesipuskásokról”? A Hajdú Győzővel folytatott beszélgetésben így nyilatkozott: „Emlékezz azokra, akik Szabó Lőrincet vagy Arghezit akarták kitessékelni az irodalomból! A konjunktúralovagok — a puhánytestűek — ugyanazon a mezőn pufogtatnak, ahol a gerinces elhivatottak is vívják csatáikat az igazmondásért, ■a maradandó értékekért... Erre csak azt mondhatom: az írónak kötelessége annyiszor feltámadnia, ahányszor eltemetik, de lehetőleg eggyel többször, hogy végül ő maga is könnyet hullasson sírásóinak a temetésén.” Sütő András munkássága maga a bizonyítás! Emberként és íróként • olyan fegyverzetben jelent meg az elmúlt tíz esztendőben, mely páratlan a maga nemében.-A magyar irodalom legjobb hagyományait folytatva szinte lélegzetelállítón teremt újat, emberit, olyan .műfajban, melyet népiségénél fogva leírtak, paraszti vonatkozásai miatt pedig avíttnak minősítettek. Sütő, persze, nemcsak a bölcsőhely emlékeinek idézésében, panaszaiban, emberséget és létet, megmaradást sugárzó imperatívuszaiban tud maradandót, megszívlelendőt mondani, hanem az örök emberi kérdésekben, a történelem arcvonásainak a felfedésében is. Ezek rajzolatában nemcsak a múlt perlekedéseit látjuk, hanem az emberi gyarlóságok időben korlátozhatatlan tényszerűségeit .is, melyek — alkalom szerint — mindig és mindenütt kitenyésztődhetnek ott, ahol a humánum elvei és az.erkölcs szigora csorbát szenved, s ez utat és teret nyit a „történelmi gyarlóságok” előtt. Hallatlan történelmi tapasztalattal mondja az író a fennmaradás és a megmaradás elveit. Minden fű, fa, virág példázattá válik ahhoz (a.fű meghajlik a szélben és megmarad), hogy szövetségest keressen az embernek. A „mindenség körforgásába” illeszti
