Irodalmi Szemle, 1982

1982/3 - Forbáth Imre: Az avantgarde költészetről — dióhéjban

énekese legyen. Költőtársát, a zseniális Chlebnyikovot, sajnos, túl korán elragadta a kór.

Az avantgardizmus zsúfolt és ellentmondásokkal teli problémáit a művészetelmélet mind a mai napig nem volt képes egészen megoldani, s éppen ez mutatja a sürgős szükségletet a marxizmus esztétikájának alkotó továbbfejlesztésére. Olyan elmélet kell, mely az összes művészetet közös nevezőre hozza, mely kalauz a barlangfestményektől Picasso Guernicájáig, az ősi cölöpépítményektől Le Corbusier-ig, a népi énekektől Schönbergig, Bartókig. Miben rejlett a személyi kultusz sztálini-zsdanovi esztétikájának tévedése? Leszűkítette a művészetet pusztán a megismerés funkciójára. Eszerint a művészet lényege a világ megismerése a valóság művészi tükrözésével, reprodukciójával. Ha ez így igaz, akkor minden tankönyv társadalmilag hasznosabb lenne, mint például a képzőművészet, zene, lírai költészet — mert több ismeretet közvetít. Tény, hogy minden művészi alkotásban van értelmi elem is, gnozeológiai funkció, egyszer több, egyszer kevesebb. Realista regények és színművek sokszor tudományos műveknél jobban tükrözik a társadalom mozgástörvényeit, ahogy azok egyének s tömegek konkrét sorsában megmutatkoznak. De például egy váza, egy dallam, táncmozdulat, vers varázsosan szép lehet racionális közlés nélkül. A valóság fogalmának dogmatikus szűkítése lapos, felszínes, többnyire naturalisztikus műveket hozott létre. Ezek nem keresték a lényeget a látszat mögött, nem értették a létező s a lehetséges, a látás és látomás egységét az alkotó folyamatban, a fantázia szerepét, azt, hogy a művészet sokszor nem ábrázol, hanem érzékeltet, hogy a realizmus nemcsak tárgyi, figurális motívumok egyeduralma s nemcsak leírás, illusztrálás, hanem a legszélesebb értelemben az egyén és a valóság kölcsönhatásának művészi reprezentációja. A dogmatizmus normatív szabályokat írt elő, kanonizált formákat s tartalmakat, s tilalomfákkal, tabukkal vette körül a művészet területét. Lenin koncepciója a kultúrörökségről valami fekete-fehér kontraszt kérdése lett, a művészet történelme egyszerűen idealizmus — realizmus harcává vált. A szocializmus világát kínai fallal vették körül, megakadályozva eszmék s alkotások áramlását, értékek átvételét-átadását, termékeny vitákat. Így történhetett, hogy az emberi szellem csodálatos forradalmi terméke, a dialektikus materializmus felülmúlhatatlan módszeréből pálca lett szűkhomlokú adminisztrátorok kezében.

Az SZKP XX. és XXII. kongresszusának köszönhetjük a helyzet gyökeres megváltozását. Azóta megint virulásnak indult az alkotó marxizmus és kiváló gondolkozók légiója eddig nem látott magaslatra emelte a marxista esztétikát. Az új kutatások fényében kezdjük másként látni az avantgarde mozgalmakat is, értjük történetük, értékelésük bonyolult problematikáját, hibáikat, értékeiket. Termékeny viták voltak világszerte jelentős konferenciákon. Új meglátásokat találunk Aragon, Nezval és Brecht és mások írásaiban. Mit jelent mindez? Talán az avantgardizmus győzelmét, visszatérést az ő módszereihez? Sok újítása bevált, beolvadt a művészetbe-irodalomba. De az is tény, hogy nagyrészét elsodorta az idő. Hiszen lényegében nem volt más, mint századunk első felének történelmi feltételekhez kötött romantikus lázadása a végső hanyatlásnak indult polgárság világa ellen. A művészet avantgardisztikus formálása időszerűtlenné vált a szocializmusban. A művész helyzete a szocialista társadalomban nem a romantikus lázadóé. Lehet és kell is, hogy kora nagyszerű kritikusa legyen, de azt kritizálja, ami az övé, amivel egész emberi lényével azonosult, s álláspontja nem lehet negáció. De időszerűtlenek lettek az avantgardista formák az imperializmus világában is. A küzdelem ott tovább folyik az emberek elmagányosodása, eldologiasodása ellen, de az alkotó művész ma már egy magasabb plattformról küzdhet, a glóbusz nagy részén már győztes és új és új embermilliókat felszabadító forradalom platformjáról. Elavult mindaz, ami az avantgardizmusban tisztára destruktív volt, csak formarombolás, csak demonstráció. Egy új, a történelem tapasztalataival gazdagabb, érettebb művészetet követel ez a kor, a valósághoz való viszony korszerűbb művészi definícióját, társadalmi közlést, mely mind szélesebb tömegekhez tud és akar szólni. Az a meggyőződésem, hogy mindez az új realizmus térhódítását jelenti. Úgy vélem, hogy az avantgardizmus utolsó hullámverése ma az absztraktizmus, mely úgyszólván levonta a modernizmus végső következtetését és már átlépte a határt művészet és nem művészet között. Átlépte a határt, eljutott az abszurditásig és már nincs számára más, csak a teljes nihil. Vele lezárult a kultúrtörténelem egy szakasza, melynek megvolt egy ideig a maga sajátos funkciója, s ezt betöltvén csak önmaga teljes negációjával haladhat tovább.