Irodalmi Szemle, 1982

1982/3 - Poór József: Finálé (elbeszélés)

Az öreg készségesen és leesett állal kísérte ki az asszonyt a buszhoz. De ebben a pillanatban húsz évet fiatalodott. Kovácsüllő csengett-bongott, hegesztő pisztoly szikrázott, autogén fénye lángolt a házban. Laló és Péter fülig olajosan, holtfáradtan dőltek esténként az ágyba.

... Melánia, ahogy természete engedte, megpihent Erzsinél. Maradt volna még, de a tavaszi szántás, mert ugye az öreg mindent későn intéz, a tavaszi szántás elintézése haza szólította.

Mert jött a tavasz. Förgetegesen, mint a szélvész.

Melánia befordult az ismerős utcába. Házuk tájáról nagy füstpöffeheket látott az égnek törni. A kapu tárva-nyitva. Tülkölés hallatszott. De milyen! Mint a poklok harsonája! S micsoda üdvrivalgások! Melánia lába földbe gyökerezett, midőn egy prüszkölő vasszörnyeteg fordult ki a kapun. Az óriási alkotmány okádta a füstöt, enyhén ringatózva haladt s a nyergében ott feszített Laló, ábrázatán ördögi mosollyal.

— Istenem — suttogja a húszéves szöszke Melánia —, egy füstokádó szekér...

A gép leáll. Laló leugrik, fölkapja Melániát, s mint könnyű vánkost emeli a nyereg mellé. Maga is visszapattan a nyeregbe és hetykén mosolyog az asszonyra.

Földudál a masina, szelesen, nyerítve, s elindulnak.

Laló már csak előre néz, erős marokkal fogja a kormányt. El se hinné az ember, hogy másnap kiterítve fekszik már fekete öltönyében.

Csendélet gitárral, pasztell, 1976