Irodalmi Szemle, 1982
1982/3 - Poór József: Finálé (elbeszélés)
— Laló, leég a tűz! Az öreg mintha nem is hallaná. — Laló! A tűz! A férfi szórakozottan elmegy a vizeskannával. — Laló, nincs bent szén! Az öreg tekintete födvillan. Szén, szeneskamra, a kamara, vagyis a tárház. Ebből az egyszerű mondatból: nincs bent szén, ügy kerekedett. Akkora ügy, hogy Lalónak sikerült örök életre megutáltatnia Melániával a kamrát. Egyszerű taktika. Hol azt játszotta, hogy ő ugyan ki nem megy oda éjnek idején (— Hét órakor — szörnyűl- ködött Melánia —, ez neked éjnek ideje? — Egy ilyen köszvényes öregembernek — védekezett Laló.}, hol így kísérletezett az asszonnyal: — Te is kimehetnél egyszer! Melánia pedig, az öreg elképedésére, néhányszor ki is ment a kamrába, mert ahogyan az ördög nem alszik, úgy a gyanakvás fúriája sem. De a minap, midőn kinyitotta a kamra ajtaját, s szembe találta magát egy akasztott patkánnyal, még a hideg verejték is kiverte. Sikoltva szaladt Lalóhoz. Az öreg hitetlenkedve állt az ajtóban. — Látod — vigasztalta rémült párját —, ezt a hurkot valamikor én akasztottam oda. Hogy hogy jutott eszébe ennek a szégyentelen patkánynak, hogy éppen itt végezzen a büdös életével, nem értem. Egyszerűen nem értem. Melánia borzongva hagyta ott az öreget, aki kuncogva vágta el a patkányt tartó zsineget. Most már beindult a terv. A kamrában titokzatos rendeltetésű tárgyak, szerszámok gyűltek. ...Melánia keserűen tapasztalta, hogy játszmája vesztésre áll. Laló a testvéri kapcsolatok ápolása ürügyén összeszűri a levet öccsével, Péterrel. Az élet pedig pereg tovább: a falu Lalót magas kora ellenére különféle feladatokkal bízza meg, minden szervezetnek dísztagja, igaz, minden szervezetnek elnöke is volt valamikor. És elvállalt ő mindent, még a Nőszövetség vezetőségébe is befurakodott. Most pedig azt játssza, hogy minden a régi, ne félj anyukám. A horkolása. Csak azon nem változtatott Laló. De ha tudatában lett volna annak, hogy Melániában milyen gondolatokat fakaszt ez a zenebona, valószínűleg még a horkolásról is leszokott volna. Mikor az asszony három hónapon belül másodszor is érdeklődött az öreg egészsége felől, Laló felszisszent, s kijelentette: úgy érzi, meszesedik az agya. Jobbat se kívánhatott volna magának, mert így elbocsátást nyert az idegorvoshoz. Szakorvos, hála az, égnek, harminc kilométeres körzetben nem volt, így az orvosi vizit ürügye takarta az anyagbeszerzési ügy lebonyolítását. Melánia elszomorodott a gyógykezelés sikertelenségén. Laló pedig egyre szokatlanabbá horkolt. Az asszonyt ezzel annyira kihozta a sodrából, hogy az ismét odaállt az ajtóba, mint az ügy kezdetén, mikor azt hitte, hogy a férfi féldecizett, ám kiderült, hogy valami új, kedves és izgató köszönt be az életükbe; most azt kívánta, bárcsak félnótásan jött volna haza akkor Laló. Ott állt az asszony, készen a beavatkozásra — ahogyan ő mondaná: a bevetésre, hogy felébreszti az öreget, s megmondja neki istenigazában, hogy tisztességesen horkoljon, s ne bomoljon majd hetvenéves korára. Melánia lépett egyet, de néma zokogás rázta meg a vállát. „Bevetés” helyett belenyúlt Laló kabátjának belső zsebébe, s megtudta, hogy holnap tűzriadó lesz valahol. Csendesen pityeregve elhatározta, hogy meglátogatja fiatalabbik lányát, mert a tűzriadó Laló vesszőparipája, s még hetek múlva is arról fecseg-locsog. Hirtelen fáradtnak és öregnek érezte magát. Megdöbbenve gondolt arra, hogy Laló talán teljesen normálisan él, gondolkodik, s hortyogása sem jelent semmit, legfeljebb azt, hogy lassan beharangoztak az életnek. Talán ő maga is a szellemi elhalódás napjait éli már. Ettől a gondolattól annyira megijedt, hogy suttogva bocsánatot kért Lalótól. ... reggel, mikor elmondta szándékát, az öreg ijedt arcot vágott. — Tényleg itt hagysz? — A lányodnál csak jó helyen leszek — válaszolt határozottan Melánia. — Egy hónap múlva megjövök.
