Irodalmi Szemle, 1982
1982/3 - Vajkai Miklós: Az eltávozott város (elbeszélés)
■és ismeretlen okokból megváltozott térben laffogni. Hajmeresztő volt ez az egész. Ez a mégiscsak váratlan távozás. A kavargó és reszelő por. A tompa napsütés. A fojtott, robbanásig sűrített levegő. Lépett. A torka összeszorult a zaklatottságtól. A következő lépésnél fölvillant előtte egy néger szólásmondás: „Ha semmid sincs, és egyedül vagy, énekelj.” Énekelni, énekelni, énekelni. Hiába volt minden igyekezete. A saját bárgyúságára fizet rá, gondolta. Elvégre, alig hihető, hogy minden előkészület nélkül távoztak volna. Távoli, makacs reggelekre emlékezett. Akkor még kölyök volt, s Illényben, ebben a Gúnyárd megyei faluban lakott, s reggelente, pontosan hat óra harminc perckor a barátja megdöngette a kovácsoltvas kapujukat, s Zim frissen mosdva, ragyogó tekintettel fordult ki az utcára. „Adda cigányfiú volt, és híres atléta válhatott volna belőle .. Vagy félórás bemelegítés után nyolc-tíz kilométert futottak az erdei csapásokon. Zim inkább csak a részvételért küzdött. A perifériáról akart ember- s világközeibe kerülni, és néha már-már úgy érezte, hogy sikerült is. Például akkor, amikor évekkel később Adda ezüstösen/fénylő, pazar öltönyében megjelent Illényben, magával vitte őt a fővárosba, s Zim légipincér lett. Világvárosok között ingázott, s volt, hogy törékeny szállodában vagy „kacsalábon forgó kastélyban” találkozott a barátjával. — Boldog vagy, Zim? — Talán... — tűnődött. A Kordillerák havas gerince ott alatta. Akkoriban — talán — boldog volt. Adda később itthagyta ezt a négy dimenziósnak hitt, nyavalyás világunkat, és ahogyan Zim mondta: „Kilépett az ötödik dimenzióba.” Míg ő, aki felejteni akart, egy kisvárosi pékségbe került. Sietve feleségül vette Renátát, majd, úgy látszik, végérvényesen a magányosságba szakadt. A por. Igen. A por még szitált, s a szemcsék élesek voltak, a torkát reszelték. Embertelenül marták a bőrét. A Nap rozsdavörös fénye a kataton viharban. Zim szülőfalujában voltak hasonló állapotok, amíg a község el nem költözött. De hát az a költözés egyedi volt. Semmihez nem hasonlítható, semmivel nem mérhető. Elmosódott körvonalak éledtek újjá az emlékezetében. Rég elenyészett zajok, kitárulkozások, összehúzódások, jajok és rikoltások. Kölyök volt még. „A tömeg fokozatos távolodása: az arcok, a fagyos, a rideg, a közömbös, kiapadt paraszt tekintettek.” — Látnak bennünket, Adda? Kérdezett. Pedig jól tudta: a távozók nem láthatták őket, akik egymás múlandó kezét fogták. Nézték, szemükkel kísérték az elfele igyekvőket, közülük senki sem fordult vissza, s akár a futószalagon gémberedett viaszbábuk, immár más törvények szerint mozdultak. A rozsdavörös fény, a vörösesbarna latyak, a tompa pislákolás megmaradt. Ahogyan reggelente Addával ott loholtak az erdei csapásokon, Zim jól látta a sepregető falusi asszonyokat, amint az égő port egybegyűjtötték, és később is, amikor első próbaútjain a WR-47-36-OS járaton Gúnyárd megye fölött repült, és sorolhatnánk tovább, mert igazából sohasem szűnt meg ez a varangyszín. Sőt: mintha terjedt volna. Idővel elérte ezt a várost is, és Zim, aki már közel járt az újságosbódéhoz, teljesen belegabalyodott a fény szövétnekébe. A ruhája, a keze, az arca, mintha tüzet fogott volna. Igazából sohasem tudjuk meg, hogy mi okozta ezt az elszíneződést, amiről soha senki nem tett megjegyzést. Mintha nem is létezett volna, s apróbb-nagyobb kihágásaival senkinek sem okozott volna bosszúságot. A város helyén fölsebzett tér hányatott volt és szomorú. A házak, a különböző küldetésnek szánt épületek mind eltűntek, s a nyomukban fakadó krátereket nagy sebtiben
