Irodalmi Szemle, 1982
1982/3 - Vajkai Miklós: Az eltávozott város (elbeszélés)
kiegyengették a földgyaluk, s amerre Zim elnézett; az egyes pozdorják magukon viselték az eltávozás stigmáját. Az újságosbódé, ott a túloldalon, akár a megfeneklett bárka, még rázkódott, s ahogyan Zim a dőlt oldalára pillantott, a fényt pattintó ablakára, úgy vélte, hogy leginkább ez árulja el a város költözését. A stand pultján még ott tornyosodott a reggeli sajtó. A férfi a hírrovatokat böngészte, de azok egyetlen szóval sem utaltak e furcsa állapotokra. Már indulni akart, eltávozni a néhai pressvárról, átvágni az idő korbácsolta térben, amikor a stand ajtaja föltépődött, s a rongyuló nyikordulás közepette egy hatvan körüli asszony toppant eléje. A kataton zivatar, a vöröslő és maró por már jócskán megviselte. A ruhája, a keze, az arca, a haja már átitatódott e vörös gomolygással. Az arca hosszúkás volt és csontos, afféle lóarc. Apró szemével hunyorított, s ha megszólalt, a szája úgy nyílott, akár a szúrásból eredő, vérző seb. — Ami a távozást illeti — szólalt meg a férfi —, elég ügyesen csinálták. Az asszony bólintott. Dohogó léptekkel a „kalyiba” felé indult. Ételt kotyvasztott, s a másikat kínálta, míg ő cigarettára gyújtott. — Siettek — magyarázta. — Annyira beleélték magukat a távozásba, hogy fnég a napi sajtóról is megfeledkeztek. — Visszajönnek — mondta Zim. — Valahányszor csak eltávoztak, mindig visszajöttek ... — Ogy van, gyermekem. Csend lett egy pillanatra. A zsámolyokon ülve bámultak kifelé. A pilinkéző, rozsdavörös szemcsék neki-nekiütődtek az ablaküvegnek. Az előttük elterülő tér, mint mondtuk, hányatott volt és szomorú, s a föld minden egyes pozdorjája önmagán viselte a távozás jegyét. Észrevétlenül alkonyodott. — Pár hét, esetleg pár hónap — mondta Zim. — Ügy van, gyermekem — válaszolt az asszony. A férfi a névjegykártyáját nyújtotta. — Ha megérkeznek, értesítsen — mondta, s aztán már semmivel sem törődve, legföljebb az előtte villámló, nadrágszíjnyi úttal, déli irányba indult. Szívósan alkonyodott. Tudta, másfél órán belül rászakad az éjszaka, de nem volt maradása. Rendíthetetlenül igyekezett. Ott, a szürkületbe mélyülő sík: már Gúnyárd megye, gondolta. A szűkebb pátria .. . (1981)
