Irodalmi Szemle, 1982
1982/3 - Vajkai Miklós: Az eltávozott város (elbeszélés)
Vajkai Miklós „Egy híd, egy forró betonút, üríti zsebeit a nappal, rendre kirakja mindenét. Magad vagy a kataton alkonyatban.” Pilinszky J. Amikor Zim kilépett az utcára, meglepődve tapasztalta, hogy a város elköltözött. A levegő még sűrű volt a porszemcséktől, és ő úgy vélte, hogy a költözködés legfeljebb pár perce fejeződhetett be. Az épületek helyén a tér hányatott volt és szomorú. Csupán a szemét, a monoton oszlás bűze, és a szemközti stand maradt meg a múltból. A férfiban, mint gyűjtőpontban, távoli korok történései és a jövendő konkrét cselekményláncolatai csapódtak le. Zim egy adott állapotban, mint fajtájának minden tagja, több ezer nemzedéknyi távolságból ideszüremlő, rég elepedt zajok és cselekmények fókuszává tudott válni. Régesrég megszenesedett hajítófákra, homokká morzsolódott sziklatömbökre vélt emlékezni, s a néhai, elenyészett tábortüzek felől olykor-olykor fölhangzott számára egy-egy vontatott, szótagtörmelékektől csikorgó, kezdetleges dallam. Százötvenezer esztendős rénszarvascsorda trappolása riasztotta őt föl, s az ünők észveszejtő bőgése. Máskor meg valaha elporladt kígyó elől menekült. A vízfolyásba gázolt, hogy hűsítse a fekély marta tagjait. De nemcsak a zajok riasztó erdejét gyűjtötte magába, hanem a zsongítóan friss nyugalmat, a dúsan burjánzó színeket és szín- összetételeket is. A természet extatikus csöndjét, pezsdítő békéjét, magabiztosságát, hatalmát. Akárcsak fajtájának legelső példányait, úgy vélte, őt is a zöldek, a kékek, a fehérek, a szürkék jövőbe vetülő perspektívái ösztökélik. Az IDŐ sikátorába fülelt. Zim, igen, Zim volt az, aki a fajtája révén mindenütt megvetette a lábát. Akár a víz, amely ugyan változtatja helyét, folyásának vagy háborgásának Irányát, de megmarad. Az IDŐ és az ANYAG kettős jelenléte ez, ami évtízezreken át segíti Zim fajtáját, és ez a faj folyamatosan összetettebbé és ezért jelentősebbé lesz. Lemásolja, magába gyűri a történéseket, a folyamatok különböző szakaszait, s bár mindezt leginkább az ösztönök szintjén teszi, mégis némi tudatosságot vélünk fölfedezni e raktározásokban. Figyelő és kompenzáló lények vagyunk. Bár törékenynek, túlzottan esendőnek tűnünk, kiálljuk az idő ezüstveretű próbált. Fajtája révén végigküzdötte az egymásra rímelő korszakokat. Néhai városköltözések jutottak az eszébe. Távolból sejlő szekérnyikordulások. Az elfele szóródó tömeg halkifló zsongása vetítődött Zim jelenébe. Arra gondolt, hogy ilyesmitől még nem áll tótágast a világ: mert semmi el nem végeztetett se oradour se Waterloo felett mert lesznek még tündöklő látomások és Zim fajtája különb dolgokban is részesült már, és idővel ezt az anakronisztikusnak látszó állapotot helyi érdekű tényként kezelik majd. Ott állt az út szegélyén. A por még szállingózott. A szél, igen, a forró, nyári szél ide-oda görgette a papirosmaradványokat, a matracokból kihullott törmeléket, s Zim a magánember elszántságával vértezte föl magát. Valahol, egy távoli temetőkert réges-régen elnyelte a legjobb barátját, és valahol egy — ugyancsak távoli, de eddig el nem költözött — város elnyelte a feleségét és egyetlen gyermekét, és így bizony kutya dolog volt a hányaveti AZ ELTÁVOZOTT VÁROS
