Irodalmi Szemle, 1982
1982/3 - Rácz Olivér: Teresa és a lasszós ember (elbeszélés)
(Nem is olyan nagy vicc, köztünk maradjon: Juanito kétkezes. De ezt csak a beavatottak tudják.) Ha jó kedve van — Paco kellő hőfokra hűtötte a kedvelt sörét, vagy a góré bedobott egy kis külön prémcsit —, olykor a corallban is produkálja magát. „Tollat, levelezőlapot, caballeros! Mindenből kettőt! Már régen nem írtam a mucha- cháimnak!” Juanitőnak mindig két muchachája van: jobb kézzel Concsitának ír, ballal Dolores- nek. A szöveg mind a két hölgy címére ugyanaz: „Texcocóban még mindig jó a sör. Jósé üdvözöl. Teresa és a bikák csókolnak. Én is.” Juanitónak igazából egyetlen állandó muchachája sincsen. Juanito agglegény. Jobb is így, gondolja Teresa féltékenyen, és babonásan kapál kettőt a jobb mellső patájával. Jobb is így ... De azért Juanitót nem kell félteni; igazán nem panaszkodhat — mindig akad valami. Sőt, időnkint még a körbefutó erkélyről is üzennek... De ez titok. A góré nem kedveli a felesleges kockázatokat. A hisztérikus pipik — különösen, ha a pocakos extranjerók- hoz tartoznak — egészen csinos kis bonyodalmakat kavarhatnak . .. Utolsó lasszólengetés. Taps. Na, hallottunk már meggyőzőbb erejű tapsot is. Igaz, Juanito? .. . Hát igen. Tizennyolc esztendő ... Van mire visszaemlékezni, gondolja a ló elérzéke- nyülve. A férfi lopva, kedvtelve figyelte. Kedves Teresita! Kedves, pompás, csinos öreglány! Senki sem mondaná, hogy már húsz esztendős. Karcsú, erőteljes, szép tartású, jó alakú. A szőre úgy ragyog, mint egy négyéves kancáé ... Most éppen úgy tesz, mintha nem érezné, hogy figyelem, gondolta a férfi befelé mosolyogva. Pedig tudja, hogy minden gondolatát ismerem. A szeme minden villanását, a füle minden rezdülését. Kislány kora óta együtt vagyunk, gondolta a férfi szeretettel. Kedves Teresita!... Csak ne rendezte volna tegnap azt az oltári nagy cirkuszt... Szégyenletes dolog volt, a fenébe is ... Különösképpen ebben a pillanatban Teresa is pontosan erre gondolt. De egy cseppet sem szégyellte magát. Egy öntudatos artistát nem lehet ennyire — ENNYIRE! — megbántani . .. Mert Teresa öntudatos kanca és öntudatos artista volt. Mexikói musztáng ősöktől származott, némi egészséges andalúziai keveredéssel. A színe lágy gesztenyebarna, a sörénye és a farka szőke, hullámos. (Na igen: ebbe Juanito ügyes keze is besegített egy cseppet, és aztján? Egy hölgy számára, bizonyos koron túl, fontos a kozmetika.) A szőre fényes, az izmai ruganyosak, a szeme fiatalosan villog. (Az étvágya jó!) Az egészsége kifogástalan. És közben egész sor pompás utódot hozott a világra. Utolsónak Tequilát, a lányát. És ebből származott a baj. Már az is gyanús volt, amikor Juanito tegnap reggel költőiekre fűzte Tequilát. (Tequila éppen azokban a napokban fejezte be a jó házból való lovak általános műveltséget nyújtó iskoláját: két esztendős volt.) Teresa tudta, hogy a lánya életében most már hamarosan döntő változásoknak kell bekövetkezniük: ez így van rendjén. De így sem értette, minek a kötőfék. Hova megyünk?, nézett bizalmatlanul Juanitóra. — Ő, ne törődj vele — mondta a lasszós ember gondtalanul. — Megmutatjuk Te- quilának az arénát... Teresa nem tudta elképzelni, mire jó ez, de nem bánta. Csak akkor kezdte hegyezni a fülét (mind a kettőt: mereven, rosszat sejtve), amikor a lasszós ember leszedte róla a nyerget, kantárt. Ez meg mi? — Eredj sétálni, Teresita — mondta a lasszós ember gyöngéden. — Eredj csak. Majd később talán segítesz nekünk egy cseppet.
