Irodalmi Szemle, 1982
1982/3 - Rácz Olivér: Teresa és a lasszós ember (elbeszélés)
De — hát mi ez? Teresa hátra vágta az egyik fülét, a másik éberen előre meredt. Micsoda?... Juanito megnyergeli Tequilát — az ő nyergével? Felkantározza — az ő kantárjával? ... De hát mi folyik itt? — Ide gyere, Tequila — mondta a lasszós ember, hangosan, oktató hangsúllyal. — Ide, középre. Na gyere csak szépen, kislányom... Itt állasz, érted; én meg a lasszóval ... Teresának a földbe gyökerezett mind a négy lába az elképedéstől. Micsoda? Szóval igy állunk?!! Nos, gondolta elkeseredetten, akkor hát most már — me toca a mi! — rajtam a sor! Teresa mindig jó anya volt — a plaza de toros, a corall, az egész rancho népe és a ranchóhoz tartozó széles legelőkön bárki tanúsíthatta —, és tudta, mi az anyai szeretet, de ami sok, az sok! Pofátlan csitri!, horkantott fel megbotránkozva. Taknyos kétéves korára!, prüszkölte dühösen, tökéletesen megfeledkezve arról, hogy ő is két esztendős volt, amikor megismerte a lasszós embert és a mesterséget. Pofátlan csitri!, vágta hátra mind a két fülét, és teljes testbedobással nekirohant a lányának. Szegény Tequila! Először bámult, aztán félszegen oldalt ugrott, aztán együgyű reménykedéssel, bizonytalanul elmosolyodott. Azt hitte, az anyja ismét játszani akar vele, mint hajdan, amikor Tequila még harmatos orrú kicsi csikó volt. Ennyi idő múltán — ki hitte volna? ... A játék meglehetősen durvának mutatkozott, de Tequila jó lélek volt. Szelíden visszataszította az anyját, és várta a folytatást. Jött is. Előbb a nyakába kapott egy kiadós harapást, aztán újabb lerohanó támadás következett. Félelmetes volt. Teresa tombolt. Tequila egy újabb támadástól a barrerához tántorodott, aztán fejvesztetten menekülni kezdett. Teresa a nyomában. A lasszós ember — a kötőfékkel a vállán és a lasszóval a kezében — tanácstalanul, dermedten nézte őket. — De — de Teresa! — kiáltotta rémülten. — Teresa! ... Cielos! Magasságos egek! — tért végre észhez, és rohanva utánuk eredt. — Teresa — hebegte futás közben —, a tulajdon... a saját... az édes lányodat?!! Nem szégyelled magad?! Eredj a szemem elől, prüszkölte Teresa dühödten, mert a férfi megpróbálta útját állni. Én szégyelljem magam?! Te vagy a szégyentelen! Te meg az a kis senkiházi! ... Na jó, horkantotta fenyegetően, és egy pompás perdüléssel elvágta Tequila útját. De hát... de hát mit követtem el?, nyihogta Tequila a végsőkig megdöbbenve. A lasszós embernek végre valahára az agyába villant az egyedüli ésszerű megoldás. Felrántotta a plaza de toros kapuját — Tequila úgy vágtatott ki rajta, mint a kilőtt nyílvessző —, s mire Teresa ocsúdott, a lasszós férfi bevágta Tequila mögött a kaput; még a reteszt is rátolta, és háttal neki támaszkodott. — Nézd, Teresa — kezdte lihegve, de Teresa nyersen rányerített: Semmit sem akarok hallani! Qué vergüenza! Micsoda gyalázat! A tulajdon lányommal! .. . Hát volt ott aztán rodeo ... Atyaisten, hogy ott mi minden lett kiolvasva, beolvasva és megfizetve! ... A lasszós embernek úgy egy jó óra múlva sikerült kilopakodnia a plaza de torosból, hogy elfusson Teresa nyergéért. [Tequila akkor már a jászol előtt ropogtatta a zabot, még izgatottan és nyugtalanul, de azért jóízűen.) Amikor a lasszós ember visszaérkezett a nyereggel, Teresa ott állt az aréna közepén és a sárga homokot kalapálta a lábával. — Na gyere, Teresita, gyere kislányom — emelte a férfi magasra a nyerget.
