Irodalmi Szemle, 1982
1982/3 - Rácz Olivér: Teresa és a lasszós ember (elbeszélés)
bociknak tapsolnak ott fent azok a pohos tökfilkók meg a szügyüktől a marjukig: mindenféle csillogó bigyóval felkantározott dámáik! És közben zabálják a homárt meg a langusztát meg a fehér húsú halakat és vedelik a bort, és borzonganak az emberölő; bikáktól... De bezzeg, amikor mi dolgozunk, ketten ott a porond közepén, még a villát sem teszik le a mancsukból. Pedig mi szépen dolgozunk, Teresa, bárki megmond* hatja a szakmából. No tengő razón? Nincs igazam, Teresita? A ló halkan nyerített. Igaz. Juanito lasszókezelése mesteri volt. Páratlan a maga nemében. Igaz, Juanito. Messze földön senki sem érhet a nyomodba. — Na látod. És — nem azért mondom —, veled sem veheti ám fel a versenyt semmilyen kanca a gringó államoktól egészen Argentínáig... Argentína, gondolta a ló elmélázva, Arhentina: oda mindig szeretett volna ellátogatni; azt mondják, ott csuda belevaló, telivér mének élnek ... Arhentina ... Kevélyen felvágta a fejét, a fülét hegyezte. Ez az. Ez már beszéd. Megteszem, amit tudok, Juanito. Ennyi az egész. — Hohó, Teresita! Ehhez már én értek! Tizennyolc éve dolgozunk együtt; meg tudom mondani, mit ér egy jó kanca! Csak én tudom egyedül, mit érsz te, Teresita! ... Hát, mondta a ló szerényen; ketten együtt talán valóban érünk valamit... A t& fürge lasszód meg az én négy táncos lábam ... Már a puszta gondolatra is türelmetlenül megremegtek a csűdjei: ott látta magát a plaza de toros kapujában, amint hátán Juanitóval délcegen, peckesen beüget. Aztán egy szép iramú tiszteletkör következik: hetykén, fújtatva. Na most: vágtából berobban a ring közepére, megáll mozdulatlanul, büszkén, mint egy ércszobor. Jöhet a sombrero lengetés. Most kell bókolni: jobb mellső lábbal, főhajtással. És már újra szobor. Jöhet a lasszó. Körözés, szépen, egyenletesen, magasan Juanito feje fölött. Aztán rézsútosan, az ő feje fölött. Aztán szélesen, mindkettőjük feje fölött. Aztán a figurák. A lasszó köröz: gyerünk, Teresa! A lasszó köröz: tánclépés helyben. Öllé, Teresa! A lasszó köröz: tánclépés oldalt, a jobb oldali barreráig — aztán vissza, kecsesen, a bal oldali barreráig. Gyerünk, Teresa! A lasszó köröz: tánclépés egyhelyben, körbe, a tulajdon tengelye körül. Taps. — Jól van, Teresa! Szépen csináltad, kicsi Teresita! Naná, hogy szépen ... Aztán már csak Juanito dolgozott, egymaga — ez is igaz. Nyeregből száll, felrepíti a sombreróját a jobb oldali barrera fölötti páholyba. (Jósé, az italos, már ott várja a sombrerót; ha nem kapná el, valamelyik hülye extranjero, valamelyik ütődött külföldi vendég még elvinné, souvenirnak.) Teresának most már nincsen dolga: körbe sétál a ring szélén, a barrerák mellett meg-megáll, nyújtott nyakkal, táguló orrlyukakkal szimatol. Ez Satano szaga; ez Cali- fáé, ez itt Negritóé. Ez meg saját szaga. Ez meg itt Juanitóé; erre a barrerára szokta felakasztani a sombreróját, amikor reggelenkint a ringben pepecsel. Teresita sétál. Körbe, körbe. Közben fél szemmel Juanitót figyeli. Szépen dolgozik. Hullámvonal. Nyolcasok. Pergetés a ruganyosán felpattanó talpa alatt. Váltott pergetés: merőleges — vízszintes, merőleges — vízszintes... Brávó, Juanito! Szépen csinálja. És most a nagy mutatvány: két lasszóval egyszerre.
