Irodalmi Szemle, 1982
1982/3 - Rácz Olivér: Teresa és a lasszós ember (elbeszélés)
Csakhogy a lasszós ember szerette az állatokat, és sohasem tett volna ilyet. A lasszós ember — a vendéglőben általában csak ezen a néven emlegették, de a ló sohasem gondolt rá Így; ha nem volt közöttük hézag, a ló rendszerint Juanito néven és osztatlan szeretettel gondolt rá —, a lasszós ember ilyenkor hegyeset köpött. — Teszek a vendégekre! — mondta hetykén. — Gyere ide, Satano, gyere ide, chi- quito — gyere csak szépen, kis fiacskám . .. Ni, már milyen szépen erősödik a púpod — tapogatta meg szakértőén a borjú fényes, fekete nyakát —, nemsokára igazi kisbika lesz belőled .. . — Teszek a vendégekre — mondta, és még egy hegyeset köpött. — Mutasd a patádat, Negrito, fiacskám! ... Paco, az istenedet: mikor kentétek be ennek az állatnak a patáját utoljára? ... — Teszek a vendégekre — és, ha a górénak nem tetszik — mondta sötéten villanó szemmel —, hát keressen magának másik lasszós embert... Mert bizony a góré egyszer már ki is tiltotta a corallból, hogy ne kényeztethesse ölbe bújó kisbocikká a kis bikákat. De a fene tudja, mi az ördög rejlett a lasszós emberben: két napig nem nézett a corall felé — majd meglátod — suttogta keserűen Teresának —, majd meglátod, futnak még értem, mintha tüzes vassal böködnék a feneküket! ... — és máris minden a feje tetején állt a corallban. Az egyik borjú nem akart enni, a másik nem akart inni, Satanót megmarta valami a füle töviben; geny- nyezett, Negrito a lábát ütötte meg a corall kapujában, sántított... A góré káromkodott, Paco meg rohant a lasszós emberért, mintha tüzes vassal böködnék a fenekét... Másnapra rend, békesség, étvágy, egészséges nyugalom honolt a corallban. — Teszek a vendégekre — mondta a lasszós ember hetykén, és egy minden eddiginél hegyesebbet köpött. — Ott terpeszkednek fönt, az erkélyen, zabálják a rákot meg a bifteket, és kiguvad a szemük, amikor megpillantják odalent a bocikat... De amikor a lasszómmal dolgozom meg Teresával, éppen csak hogy összeütik azt a lagymatag patájukat... Ettől mindig dühös lett, és igaza is volt. Most is, már a puszta gondolatra fortyogni kezdett. — Igenis, hogy bikák — kiáltotta oda a lónak. — Ha olyan nagyon becerró-k meg chotó-k, akkor mi a fenétől remegnek az inaid, valahányszor meglátod őket? . . . Vagy talán jobban szeretnél igazi bikákat? Szólj; elviszlek egy valódi rodeóra, aztán majd meglátjuk, mihez kezdesz velük ... Na jó — mondta aztán dohogva —, én tudom, hogy becerrók, meg te is tudod, hogy becerrók ... De azok ott bent — intett a körbefutó erkély felé — nem tudják, és ez a fontos! Tudod, mit kérdezett tőlem a múltkor az egyik miszisz, amikor sorra mutogattuk nekik a corrida-növendékeket a corallban? Na mit? nézett hátra a ló békülékenyen, de csak úgy, félvállról. — Éppen Califa előtt álltunk — tudod, az amelyik mindig végignyalja a képemet, valahányszor meglát. Ismerem, bólintott a ló kegyesen. Califa. Helyes kis jószág. — Na látod. Én ott álltam a miszisz mögött, nehogy előtte is pofán nyaljon a kis hülye. De Califa mégis észrevett, és boldogan rám bődült. És tudod, mit kérdezett erre a miszisz? A lasszós ember ledobta a nyerget, a térdét csapkodta, harsányan hahotázott. — Azt kérdezte: „Mondja, miszter torero, ez a bika — ölt már embert?” És te? Mit mondtál neki? kérdezte a ló vigyorogva, és önkéntelenül közelebb lépkedett a férfihoz. — Hogy mit mondtam? — csapkodta a férfi a térdét. — Hajaj! Nem is egyet, mádám, nem is egyet!... Ezt mondtam neki, Teresita! ... A ló eleresztette a füle mellett a megszólítást; tudta, hogy a férfi csak olyankor szólítja így, amikor hízelegni akar neki: horkantott a gyönyörűségtől, újra elvigyoro- dott, felhúzta az ínyét nagy, sárga fogairól, egyszeriben megfeledkezett a sérelméről. Jól megmondtad neki, mondta prüszkölve, és elismerően megrázta a sörényét. Kedvtelve hunyorgatott, gondolatban megismételte a férfi szavait. „Hogy ölt-e már embert? Hajaj! Nem is egyet! Nem is egyet, mádám!” Jól megmondtad neki, Juanito! — Na látod — mondta a lasszós ember. — Röhöghetnékem volt. És ezeknek a jámbor
