Irodalmi Szemle, 1982

1982/2 - FIGYELŐ - Dénes György: Ballada a nekifutásról

zem érdesre kopott, mint satu, erős lett. Mindenre merész vagyok, rám törnek, mosolygok, azért mert mindent tudok, mert mindent kibírok” — írja egyik versében.

Ebben az új válogatásban legszebb, legjellemzőbb verseit találhatjuk, a legrangosabb magyar költők, költő-műfordítók tolmácsolásában. A kötet verseit E. Fehér Pál válogatta, a fordítók többek között Aprily Lajos, Garai Gábor, Illyés Gyula, Képes Géza, Orbán Ottó, Rab Zsuzsa, Rónay György, Váci Mihály, Veress Miklós. A kötetben ott találhatjuk a „Lakodalmak”, a „Tartsatok kommunistának”, az „Eltávoznak az anyák”, az „Orosz ének”, a „Ha eléred a negyvenet”, az „Északi pótlék” és más jelentős verseket. Jevtusenko poémái megszenvedettek és átgondoltak, ő nem akar mellébeszélni, sem tetszelegni, amit ír, azt Igaznak tartja. Közéleti költő a megfogalmazás tiszta értelmében, nem a saját baján kesereg, nem a saját dolgát tolja előtérbe, hanem a szenvedő, tévelygő emberiséget. Nála a természetben, a táj különös szépségében mindig ott találjuk az embert. Költészete emberközpontú, szenvedélye is emberi. Idézzünk csak a Tartsatok kommunistának! című verséből néhány erőteljes strófát: „Am tartsatok hetvenkedőnek — én zengem elragadtatott dalokban — gyermekkorom óta vallom: kommunista vagyok! Tábortüzeink körül állva, sok piros nyakkendős kölyök, zengtük a párt dalait, s ez a drága lelkesedés azóta örök ... Nem érkeztem ide késve! Magasztos ez a sors, ami rám vár! — Tart verseim igaz hadviselése valamennyi hazugság barikádján! Bár csoda jól kinevelt fiúkák az elleneink: — csupa báj, kitanult- ság! — Vélük a békés vita útját elvetem én az alku kizárt! Ebben a háborúban de nehéz szívdobogásnyit jutni előre! — De Október ez nékem, éppen azért! S Honvédő Háború hőse mind, aki társam! Mi vonulunk a Forradalom felszaggatott terepén, őt folytatja a mi rohamunk, bennünk ragyog fel most az a fény.”

Jevtusenko nehéz körülmények között nőtt emberré. Emberré válásában tengernyi volt a küzdelem és élettapasztalat. Ezért is lett kemény és kihívó, ezért állt ellen dühvei és szenvedéllyel, ha az igazságtalanságot akarták az igazság helyére csempészni. „Az ember legfőbb tanítómestere saját élettapasztalata. De a külső életrajzi adatokén kívül ide kell sorolnunk belső életrajzunkat is, amelyhez hozzátartozik az

emberiség tapasztalatának átvétele a könyvek révén” — mondja egyhelyütt.

A Jevtusenko-kötet prózával fejeződik be. Az írás címe: Kiállítás a pályaudvaron. Jevtusenko ebben az elmefuttatásban Szveíiin Ruszev bolgár festőművész kiállításából indul ki. A kiállítást a szófiai pályaudvaron látta, a képek a chilei junta erőszsakosságait, a megkínzott emberek szenvedését mutatják be megrázó erővel. Jevtusenkónak e gondolatgazdag és szenvedélyeket felkavaró írásában egyebek között ezeket olvashatjuk: „Jelszó nem hathat olyan erősen az emberre, mint egy nagyszerű festmény. Csak a nagy művészet mentő ajándéka, a töprengés önnön sorsunk felett tud megjobbítani bennünket. Ez a töprengés néha kényelmetlen, megsebez, fájdalmas, de szégyellje magát az, aki a művészettől csak úgynevezett »esztétikai élvezetet« vár. A nagy művészek nem díszítői a világ szenvedéseinek, nem rafinált áthangszerelői a jajkiáltásoknak és nyögéseknek, ők maguk e szenvedések, kiáltások, sóhajok. Erkölcsileg veszélyes mindenki, aki félretolja a »ne- héz könyvet«, és hamis mentsvárul szórakoztató, üres humorral vagy krimivel cseréli fel. Az, aki a könyvben elfordul mások szenvedéseitől, az életben is ugyanezt teszi...” A további passzusokban így töpreng a költő: „Még akkor is, ha a kegyetlen igazságot mondjuk el egymásnak, ezt úgy kell tennünk, mint kollégák, orvosok, akik a gyógyítás nevében hajolnak az egységes emberiség sebzett teste fölé, egy szóval ne segítsük azokat, akik megsebezték s napról napra kínozzák az emberiséget ... Amikor egy eleven lényről, az emberiségről van szó, az írók nem válhatnak hasonlatossá azokhoz, akik néha nagyon is mocskos kezek tapsviharáért mások szenvedéseivel manipulálnak. Mindegyi- kőnk másképp ír, de amikor egymással beszélünk egyformán, a jószándéktól vezérelve kell szólnunk valamennyiünknek... S mikor majd az élet pályaudvarán fel kell szállnunk az utolsó vonatunkra, hadd ragyogjon az élőknek hátrahagyott végrendeletként a pályaudvar falán mindaz, amit írtunk.”

Jevgenyij Jevtusenko Ballada a nekifutásról című verseskötete minden irodalom- szeretőnek feledhetetlen élményt jelent. A versekben ott él, ott küzd és izgat a jóra, a népek békés együttélésének megvalósítására hangszerelt jevtusenkói dallam, amely tulajdonképpen az emberiség jobbik