Irodalmi Szemle, 1982
1982/2 - KRITIKA - Alabán Ferenc: A múlt, szülőföld és önismeret dokumentuma
kával szövődő kapcsolata azt is bizonyítja, hogy nem vetette meg az élet másféle örömeit sem”. Talán következetlenségnek is felfogható, hogy egyes alkotóknál utalást találunk a származásra vonatkozóan, másoknál viszont nem. A különbség persze jól érezhető a jelzett származásúak esetében is: Amadé László „gazdag és tekintélyes főúri család sarja”, s „gazdag származása ellenére örökké pénzzavarban van, mert kártyaadósságait, mulatozásainak költségeit apja nem hajlandó kifizetni”, vagy hogy Pósa Lajos parasztcsaládból származott... stb. Nem tudjuk meg viszont, hogy a Lexikonban szereplők kb. nyolcvan százaléka milyen származású.. . Más jellegű színezetet nyer Kaffka Margit származásának említése, mert az írónő atyai ősei cseh polgárok voltak, vagy a Kerényi Frigyes elődeire való utalás, aki német családból származott. Tisztázni lehetett volna: fontos-e az író származása, mert általa az olvasó részben tájékozottabb lesz, másrészt kíváncsi; mondjuk X író vagy Z költő származására is. A tematikai érdeklődés viszont egységesen fel van tüntetve minden alkotónál; ez elsősorban nem minősít, de kellőképpen tájékoztat. Jóleső érzéssel vesszük tudomásul, hogy a műfordítás területén értékes teljesítmények lettek a felfedezés tárgyai: Zechender Antal, az udvari haditanács tisztje Prágában a 18. században Voltaire, Euripidész és Corneille drámáit fordította le, a Gömör megyei Gu- szonán lelkész’. edő Szabó István a 19. században eredetiből ültette át magyarra Aiszó- posz meséit és Homérosz eposzát, az érsekújvári születésű Schneider Miklós levéltáros és szakíró helytörténeti és családtörténeti munkák írásán túl török és szuahéli nyelvű meséket is fordított stb. Ezek az adatok nem öncélúan érdekesek, hanem előnyösen árnyalják, többrétübbé teszik e terület múltbeli irodalmának színskáláját. A Lexikon világkép-tágrtó szándékának egyik velejárója, hogy ráébreszt tájékozottságunk hiányosságaira, kulturális hagyományunk megnagyobbodott méreteire. A csehszlovákiai magyar irodalom közelmúlt éveinek jellemző vonása a szellemi kitárulkozás hagyományaink felé; Csanda Sándor és Turczel Lajos gyűjteményes kötetei (Szülőföld és irodalom, Portrék és fejlődésképek), Révész Bertalan, Tőzsér Árpád és mások munkásságának egy része is igazolja ezt Ez a lendület érződik jótékonyan a Lexikonon is, jelezvén, hogy mostani szellemi életünk és tudományos irodalmunk nem feledkezik meg a múlt örökéről, másrészt a szellemi kézfogásnak az a bensőséges mozdulata vezeti, amely mai szocialista kultúránk egyik alapvető vonása: kapcsolatteremtés az önmagát és világát kifejező haladó hagyománnyal. Konkrét esetünkben ez nem más, mint a nemzetiségi (ill. nemzeti) önismeret, a történelmi múlt és szülőföldismeret egyik értékes megvalósulása. (Madách, 1981)
