Irodalmi Szemle, 1982
1982/2 - LÁTÓHATÁR - Karol Horák: A nyelvtanfolyam (elbeszélés)
poharak eldobva, már csak néhány decls poharunk van, minden a végkifejlet felé közeledik, csak arra kell ügyelni, hogy egy csöpp se löttyenjen ki a pohárból, hogy ki ne csorduljon a pohár — még mindig hölgyválasz van, poharat tartó kezemet egy jelmezbe öltözött nő fogja, lehet, hogy ez a pohár nem is az enyém, hanem az övé, lába átveszi a dallam rángását, úgy fogja a poharat, hogy közben a kezemet is fogja, aztán a karomba simul, hozzám bújik, karjaim közé fészkeli magát, aztán a zenészek hirtelen befejezik a játékot. Kortyint a poharamból, egyet és kicsit, a többit én iszom meg. Csak aztán kérdem meg a gyönyörű-undok álarcostól, hogy ki vagy?, mire ő kacéran felvágja a fejét, csillognak a fémlemezkék a ruháján, s úgy mondja: — fa — kő — eső — nap. S én egyszer csak — nem tudni miért — azt mondom neki, hogy Ildika. Nem érti vagy nem akarja érteni, s tovább variálja a megkezdett sort: — kő, eső, száj, szem, nap — Minden a végkifejlet felé közeledik: miért ne lehetne ez a nő Ildika? Gyere hát, te kicsiny álarcos Ildika: van benne valami földhöz-, sőt föld-alá-ragadt- ság, valami vakondszerűség, mohosság, arcán, testén a harmincéves nők korai zsírpárnái, de mindez most nem fontos, gyere, Ildika, gyere közelebbi Villan a szeme az álarc résében — e nő szerelemre, simogatásra éhes, olyan mint egy elhagyott nyirvogó kismacska, lehet, hogy az én szememben is valami hasonló vágy villog, most nekem is szükségem van valakire, neki pedig éppen rám van szüksége — játszani akar, péntek van, s péntek a játék napja, péntek az utolsó előtti, a szombat előtti nap, az emberben lévő tárgyak, a tárgyakban lévő ember napja, a nyelvjátékok és nyelves játékok napja: a meztelenségében egyszerű világ éppen a szónok és annak a bizonyos varratnak köszönhetően fekszik elénk — a szerkezetekben ragyog föl úgy, ahogyan csak az emberi meztelenség ragyoghat — csuda száraz a torkom, Ildika, valóban nincs már se nektár, se étek? — Van nektár, van étek: a vétek — mondja Ildika, elfut, két fiaskóval tér vissza, kabátom alá nyomja őket; feltűröm a galléromat, odább megyünk a zenekartól, nekiszorítom a falnak s jéghideg hangon kérdezem tőle: — Adna egy kis tüzet? — Szívesen. Jöjjön ki, s kap tőlem tüzet... A hiányosan öltözött nő kívánatosságát lehet ragozni, sőt minden bizonnyal fokozni is. Hogy hogyan? Ha több, s főleg ha egyre kevesebb ruhát adunk rá. Erre az elvre alapozzák az olyan tudományokat, mint az erotika és a grammatika. Gyerünk! (A szálló mögött, egy bemélyedésben, bort iszogatva.) Ildika: Azt hiszem, nem lesz belőle semmi, sok itt az ember. (Közelebb húzódom hozzá. Ha megmozdulok, a bor a kabátom alatt az üvegekben nagyokat loccsan. Idegesít Elengedem a nőt.) Ildika: Mi van veled? Nem akarod? — Akarom, akarom. (Akart szenvedéllyel:) Ildika! Ildika: Mit emlegeted állandóan azt az Ildikát? Ki az az Ildika? — Nem tudom. Ildika: Én ismerek egyet, a temetőből: márványkeresztje van, rajta fénykép, a fénykép fölött lehorgasztott fejű galamb. Állítólag az egész város sírt, amikor temették. — Ildikám! (Gyöngéden magamhoz húzom.) Élő Ildikám — Ildika (vágyakozva): Csókolj, csókolj! — Ildikám, Ildika kettő, Ildika bé. (Végre beletalálok a szerepembe, s a sikert újabb korty borral akarom megünnepelni, eltolom magamtól Ildikát.) Nincs a mellett az Ildika mellett még egy hely? Ildika (ezúttal már nem enged ki a kezéből): Nincs, mellette már semmi sincs, csak egy másik sír. De énmellettem még akad egy szabad hely. (Teljes erejéből magához szorít, a sír szóra összerándulok, hátrább lépek. Fogom Ildika felém nyújtott két kezét. Meglepetten, csendben néz rám. Egy másodpercig feszülten figyeljük egymást, aztán leplezett ingerültséggel magam után vonszolom. Gyalogút vezet be az erdőbe. Futunk, Ildika kéjesen kacag, viselkedésemet fordulatos játéknak tartja, édes végű játéknak.) (A szálló mögötti hegyen. Rozoga létrán mászok felfelé egy régi kilátótoronyba. Mögöttem magas sarkú cipőben, kéjes, tompa vihogással Ildika recsegteti a létrát.)
