Irodalmi Szemle, 1982
1982/2 - LÁTÓHATÁR - Karol Horák: A nyelvtanfolyam (elbeszélés)
Folytatni kellene a műsort, a hallban van egy kis színpad, talán az is megfelel, gyerünk hát: három csoportban, férfiak és nők, jelenetek, élethelyzetek — csaknem mindenkin kosztüm, kérdések, feleletek, jelenetek az otthon, s a vállalat életéből — az a csoport győz, amelyik a legkevesebb hibapontot kapja, cirkusz az egész — három csoport beszél a megadott témáról. Egyszerre? Igen, mindhárom csapat egyszerre skandál — káosz, zűrzavar, hibák. S ebben a forgatagban kinyílik az ajtó, belépnek az elázott zenészek: esőcseppek csillognak a trombitákon, sárosak a cipők, vizesek az arcok. Onnan jöttek. ONNAN! Hideget érez, libabőrös a karja, megdermed, mozdulatlan, mint a sóbálvány. Szombat már a visszatérés napja. ODA! A szónok az üzem szervezeteinek nevében: ... társadalmunknak, hogy lehetővé tette számunkra ezt az érdekes és tartalmas vállalkozást... Az ellenszónok a sarokban — a részeg oktató: ... felszámoljuk a tudásszint kükükü — külükülükül — különbségeit... ... a szakszervezet egy hordó sört és egy hordó bort ajándékozott... A fúvósok nagy lélegzetet vesznek, visszatartják tüdejükben a levegőt: várja önöket a táncparkett, hallgassák meg, táncoljanak velünk, a legsikerültebb jelmezeket díjazzuk — a fúvósok tüdejéből kirobban a levegő, női a hangzavar — zajdecibelek, villog a vörös lampiónokban a fény, a táncolok hullámai a sarkok felé sodorják-tolják a nem tán- colókat. Az oktató rárikolt egy csoport hajótöröttre, a sarokba vezényli őket, a hordóhoz, egy borral teli papírpoharat a feje fölé emel, s szaval: Emelem poharam a megismerésre, az első és második je-je-jelzőrendszer s a nyelv gno-gno-gno-gnoszeologikus gyökereire — Egy hajtásra megissza a borát, az üres poharat megint a feje fölé tartja, úgy olvassa le a feliratát: Használat után eldobandó, földre dobja, vitézül rátipor — nesze neked! Pontosan elismétlem, amit az oktató mondott, hálás kezek közben újabb poharat nyomnak az oktató kezébe, a kezek gazdái meg legszívesebben a fenekébe bújnának, s gágogás, hápogás minden oldalról. Ebből a borból is egy kicsit! — Egészségére, tanár úr! — Olyan ez a bor, mint a méz! — Ipolysági bor. — Tíz koronát fizettünk literéért! — Tanár elvtárs, nekem a nyelvtan sohasem ment. Az oktató elérzékenyül: Galambocskáim, testvéreim, milyen jó itt köztetek! Mégis búcsúzom. Megyek Mexikóba. Egészségetekre. A megismerésre! Iszik, földhöz vágja a poharát, rátipor. A többség utána csinálja. Valaki újabb poharat nyom a kezembe: — Eszerint a következő turnusnak már más oktatója lesz? — Az engem már nem érdekel! Én, kedveseim, búcsúzom, diplomáciai szolgálatba lépek. Egészségetekre! — Mi a véleménye, kijutunk egyszer mi is valahová? — Persze, akár azonnal! A konyha mögé. A vécé a sarkon túl van. Ebben a pillanatban a zenészek tust húznak, kihirdetik a jelmezverseny eredményét: az est legsikerültebb jelmeze az oktatóé. Pedig tulajdonképpen nincs is jelmeze. Elviszik tőlünk az oktatót, a pódiumra cipelik, s bár látszólag védekezik, szabadkozik, kedvére van a dolog, s már nyomják is a kezébe a díjat, egy tepsibe helyezett sült malacot s egy korsó bort. A parketten tesz néhány tánclépést, cifrázza, megfordul a tengelye körül, a malacos tepsit s a mutatóujjára akasztott korsót a feje fölé nyújtja. Diákjai hálás tapssal kísérik, tudják, mi illik, tudják, mit kell és mit lehet ilyenkor tenni. A következő kör hölgyválasz, s egyszerre megint sok a tolongó test, a zene mindenhová odatolakszik, azt játsszák, hogy Ne fuss, fiú, a városból, úgyse futhatsz el, taráram, hej, ne fuss, fiú, ne fuss, fiú, kedvesem, ne szaladj el fiú a városból, úgyis visszajössz — S ez a Ne fuss motívum a végtelenségig ismétlődik, a bor elfogyott, az eldobandó
