Irodalmi Szemle, 1982
1982/2 - LÁTÓHATÁR - Karol Horák: A nyelvtanfolyam (elbeszélés)
Gyorsan ki a teremből, a sarkon túl — erdő, tisztás, irtvány — be a sűrűbe: kiveszem a zsebemből Číž igazolványát, villámgyorsan darabokra tépem, a sarkammal gödröt vájok a földbe — falevelet szórok rá. Kicsi dombocska, földhányás — Akkor hát még egyszer. Hogyan is volt? — Vasárnap este, együtt Cížzsel egy kocsmában. A sötét városban disznó nótákat ordítozunk, röhögünk, tántorgunk — A: — verekszünk! — Verekszünk? Verekedés nem volt. A: Meglökted, fejjel nekiesett a falnak, földre roskadt. Felemelted, s a magatehetetlen testet az iskolai kabinetbe cipelted. Te reggel fölébredtél, de ő már nem: C: Még egyszer: vasárnap este, éjszaka, dáridó. — A sorompónál térdre esett, felemeltem — C: Nem, nem ő ütötte agyon. Číž elesett a síneken, a barátja felemelte, s az iskolai kabinetbe vonszolta. Részegen elaludtak, de az egyik már nem ébredt föl többé. Belső vérzés! B: Mit számít az, hogy ő lökte-e el vagy magától esett el!? Felemelte. De ha egy zsák szén lett volna ott, azt is éppen úgy felemelte volna. Lényegében mindegy volt neki: felemeled — ott hagyod, egy zsák szenet vagy Čížt.. . A: Nézd, hogy remeg . . . C: Azért remeg, mert fázik. B: A közönytől is lehet fázni. 6 A továbbképzés érdekében, az üzem belső igényeit s külföldi káderszükségletét szem előtt tartva, a vállalat nyelvtanfolyamot szervezett. Hétfő, kedd, szerda, csütörtök, péntek, szombat — Péntek és szombat: az emberben lévő tárgyak s a tárgyakban lévő ember napjai, a világ meztelen egyszerűségében fekszik előttünk, csak meg kell neveznünk, meg kell ragadnunk, magunkévá kell tennünk, hangunkkal, szavainkkal, mondatainkkal humanizálnunk kell. Igen, közvetlenül az utolsó csöngetés előtt. Oktató: Barátaim, nyelvtanfolyamunk fináléja következik. Nyelvtanfolyamunk értelme és küldetése az önök eddigi ismereteinek harmonikus szintézisében teljesedik ki. Az eredmény: az új nyelv, amelynek körvonalait már valószínűleg látják. Eddig csak megnevezni, jelölni igyekeztünk a dolgokat, ez az igyekezetünk most harmonikusan tovább fejlődik: az elszigetelt szavakat viszonylatokba állítjuk, összefüggésbe hozzuk a világgal, megismerésünk foltdarabjait úgy varrjuk össze, hogy egyetlen komplex ábrát adjanak. A világ felemelő egyszerűsége a szónak és szószerkezetnek köszönhetően úgy ragyog föl előttünk, ahogyan csak a meztelenség ragyoghat — a lengén öltöztetett testet azzal, hogy kevesebb vagy több ruhát adunk rá, ingerlővé és még ingerlőbbé tehetjük, s ez a hozzátevés és elvevés a lényege a grammatika művészetének is. Péntek, péntek, vidám nap, péntek, péntek, imádlak: a péntek csupa futkosás, sietség — expresszsebességgel átvenni a maradék tananyagot s az új témákat, példamondatokat, az előre elkészített hordót idő előtt csapra ütötték, mindenki, az egész tanfolyam szomjas, az oktatók s a hallgatók lélekben már mulatnak, látják a bográcsban rotyogő gulyást, a turistaszálló előtt lobogó tábortüzet, a csajkákat, de mindenekelőtt a sebtében csapraütött hordót. Az üzemi iskola diákjai, a nyelvtanfolyam hallgatói kiözönlenek hát az őszi napfényre a turistaszálló elé, borkóstoló: kiszáradt diák- és oktatótorkok, ó, tüzel a nap, tüzel, talán még esni is fog, s közben a nyelvek megoldódnak, a szájak szóra nyílnak. Az őszi napfény csak pislog, mintha kimerült szárazelemre lenne kapcsolva, a napsugarak már csak támaszkodnak a földhöz, de azért még melegítik az ember agyát — e borral felöntött híg rántott levest. S ekkor hirtelen elered az eső, s a tanfolyam hallgatói úgy rebbennek szét, mint a felriasztott verebek. Vissza a szálló előcsarnokába, pánik, most mi lesz?! A nagy riadalomban elfelejtették a bográcsra rátenni a fedőt, s az eső vidáman kereszteli a gulyást. Zápor, eső, zivatar! Mi lesz most?
