Irodalmi Szemle, 1982
1982/2 - LÁTÓHATÁR - Karol Horák: A nyelvtanfolyam (elbeszélés)
3: (Kedves, lányos nevetés. Az ég kékre vált, a tárgyak egy pillanatra barna színt öltenek, a szürke visszaszorul. Az élőlények megmozdulnak.) Ebben a pillanatban valami kattan, mintha valaki azt mondaná: PKKK, a beszélgetés megszakad, az utca visszavált szürkére, a képen minden olyan matt, mint a jelenet elején. Oktató: És most gyerünk! Amíg meleg! Tempói — Szabadna tudnom a nevét? (Csönd. Mindenki hallgat. A csöndben a megvilágított helyzet színei lassan áttűnnek egymásba: az emberek markáns pirosba, a tárgyak megadóan belehátrálnak a poros, szürke háttérbe. A kérdésre senki sem felel. A kérdés még egyszer elhangzik:) — Jő napot kívánok! Hová megy, Weber úr? 1: (Gúnyosan mosolyogva:) A nevem Číž! — Használja az idegen nyelvet! Číž: Szegénykém, nem menekülhetsz! Emlékezet nélkül nem lehet élni. Megint gyermek akarsz lenni, új világot akarsz magad köré teremteni! Gyáva! Azért hagyod el a régit, mert nem tudsz vele mit kezdeni. — Te ... hallod ... valóban te vagy az ... — Číž?l Číž: Itt az egyes szám: Baloldalt iskola áll. Nagy és új épület. — Csakugyan, az iskola... Hányszor éjszakáztunk titokban az iskolában! A sötét folyosókon lábujjhegyen lopakodtunk, csendben, hogy a pedellust fel ne ébresszük. Jaj, mennyit mulattunk a kabinetedben! A kitömött madarak, macskák, vicsorgó fogak, kitátott csőrök között, emlékszel? Ha lánnyal voltál, az állatok szemét letakartad. Egyszer... (Nevetés.) Sosem felejtem el, hogyan húztad rá a hiúz fejére egy lány kom- binéját, aztán a lány félt magára venni a kombinét. Číž (az előbbi iskolás hangon): Az utcán sok gépkocsi van. — Jól van, már abbahagyom. (Mégis folytatja.) Te, Číž, és tulajdonképpen mi történt veled? Eltemettek? Ott volt a temetéseden ő is? Ott volt a koporsódnál? (Féltékenyen:) Sírt? Megsiratott? Číž (nevetését visszatartva): Vasárnap egész nap otthon voltam. — Vasárnap, vasárnap... Dél felé ébredtem, előző éjszaka Čížzsel lumpoltunk. Zsák a hónom alatt, ásó: délután földet kellett szereznem anyám virágcserepeibe. Číž (ironikusan): 0, a virágcserépről jut eszembe! A virágtenger. Virágtengerben úszik a sírom. A koporsó körül zokogó diáklányok, szipogó kollégák, elérzékenyült igazgató. (Lenézően:) De azért jó ember volt! — És ő hogyan viselkedett? Číž (halkan): Nem jött el. Az egész város ott volt a temetésemen, csak ő nem. (Hosz- szú szünet.) A leghátsó szobában üldögélt — (Hallani, amint egy gyermek zongorán gyakorol.) Befogtam a fülét, úgy tanult, valami nyelvet gyakorolt, a szomszédban egy kislány nyaggatta a zongorát. S egyszer csak minden elcsendesedett. A zongora is, ő is, a világ is. Már nem fogta be a fülét. Mereven nézte az ablakban a délutáni eget, s elgondolkodva ismételgette az idegen nyelv szavait. 3: Kő — eső — száj — szem — nap — ég — felhő — virág — alma — szavak! Szavak! Akkor vasárnap a temetőt jártam s megálltam egy sír mellett: lehorgasztott fejű galamb a sírkövön, s csonka felirat: ILDIK — Elkeserített: mindent benőtt a fű, s az idő még a nevét is megcsonkította ... — Szeretem. Číž: De ő nem szeret téged ... — Ügy tűnik, hogy neked köszönhetem azt is, hogy észrevett. Mióta te nem vagy, én is megszűntem létezni a számára. Číž: Morzsát te is kaptál a szerelméből. — Lehet, hogy nem is csak morzsát... Číž: Ne áltasd magad. Csak morzsát: mosolyt, tréfát, a játék külsőségeit. (Hirtelen:) Mert élhetetlen vagy. Tudsz róla? — Igen, az iskolát sem fejeztem be. Číž: Nem azért vagy élhetetlen, hanem azért, mert mindig harmadik vagy — a két
