Irodalmi Szemle, 1982

1982/2 - Grendel Lajos: Galeri (regényrészlet)

Szerencsére azonban a rettegést is meg lehet szokni. A legtöbb gondolkodó embet valamely szenvedély rabja. Az egyik szeret sakkozni, a másik iszik, a harmadik nők után futkos, a negyedik barkácsol vagy kertészkedik a szabad idejében. Az áhítat pillanataiban azután elfeledkezik róla, hogy veszélyben van.

S olyankor még bátor is.

„Szembe kell nézni a valósággal. Nincs más kiút” — mondja ilyenkor fölényesen.

Bohuniczky Tibor bácsi, a múzeum nyugalmazott igazgatója elmúlt hatvanhárom éves, elérkezett az ideje, hogy megírja emlékiratait. Az előtte való napon késő éjszakáig csavarogtak, és EL nála aludt. Bohuniczky bácsi egy hintaszékben ült, lábát felrakta a kerevet támlájára, és emlékezett, kötetlenül, ahogy egy dologról valami tőle térben és időben távoli másik dolog az eszébe jutott, s mégsem keltett olyan benyomást EL- ben, mintha összefüggéstelenül beszélne.

„Nem fogok pletykálni, ezt megfogadom. Inkább a város szelleméről, a levegőjéről akarok beszélni. Hogy itt minden, ami az első pillanatban valóságosnak tetszik, megfoghatatlan, mint a füst. Amint hozzáérsz, szétfoszlik. És az itteni emberek is ilyenek. Mielőtt lehetne belőlük valaki, beadják a derekukat, vagy elmenekülnek innen, vagy fiatalon meghalnak. Sok itt a pehelysúlyú zseni. És én leleplezem őket” — mondta.

II.

Sághy úr, a postahivatal nyugdíjazás előtt álló, tekintélyes tisztviselője, aki a sürgönyosztályt igazgatta nagy hozzáértéssel, miután meggyőződött róla, hogy a derékig érő hótorlaszok miatt az egyik udvarra vezető ajtó sem mozdítható, beletörődött, hogy fogoly. Megreggelizett, és visszafeküdt a felesége mellé, akire több, mint harminc éve halálosan ráunt már. Most mégis örült, hogy van még valaki rajta kívül a házban. Egyedül, ebben biztos volt, előbb-utóbb valami meggondolatlanságra vetemedne vagy megzavarodna a tétlenségtől, mivel a tétlenség az a rés, amelyen keresztül a számonkérés lidércei betolakodnak az emberbe, hogy megvalósíthatatlan, vakmerő vágyakat ébresztve benne, meggyötörjék. A felesége aludt még, s ez az állapot, hogy mellette is van meg nem is, Sághy úrnak tökéletesen megfelelt. Nem kellett válaszolgatnia az asszonynak a napi bevásárlás, a szomszédolás és temetőjárás fogalomkörében mozgó s a türelmét próbára tevő kérdéseire, sem azokra, amelyek az öregségre és a túlvi- lági létre vonatkoztak, s amelyektől cigánykerekeket hányt az ő elméje. Ugyanakkor valami egészen mást is érzett most az asszony iránt. Gyöngédséget, vagy még inkább felelősséget, hogy most igazán egymásra vannak utalva. S miközben még a gondolatából is szenvedett, hogy az aszonyhoz a puszta elviselésénél több köze lehet ebben a helyzetben ő maga kívánta, hogy ez a kapcsolat újra bensőséges és őszinte legyen. Sághy úr még mindig nem tudta megbocsátani a feleségének, hogy gazdag családból származik. Utóbb belátta, hogy már akkor sem tudta megbocsátani neki, amikor fiatal, sokra hivatott ügyvédbojtárként megkérte a kezét, bár akkor még egészen másképpen képzelte el a jövőjüket. Benősülni a Vermes családba nem kisebb fegyvertény volt, mint ügyvédi diplomát szerezni. Egyszer visszahallotta, hogy nem sokkal az eljegyzésük után valaki parvenünek nevezte a kaszinóban. Egy faragatlan jószágigazgató, aki amellett, hogy ostoba és hetvenkedő volt, valami panamaügybe is belekeveredett, és úszott az adósságokban. Tönkre fogom tenni, gondolta akkor. Nem a sértődöttség beszélt belőle, nem is az az érthető ellenszenv, amit alacsonyabb sorból származó emberként érzett, látva, miféle piszkos üzelmekkel vásárolják meg egyesek a kényelmüket, miközben emberségről és szociális reformokról prédikálnak, s évente kétszer- háromszor nyilvánosan jótékonykodnak, nem a sértődöttség, hanem valami alkati elszántság, ami túl van a morális szempontokon. Mert tudta, hogy végső soron az erkölcs is megvásárolható, mint egy szarvasbőr kesztyű vagy akármi más. Jó szeme volt, látnia kellett, hogy akik oly gyakran hivatkoznak erkölcsi szempontokra, azoknak rendszerint lyukas a zsebük, s tetszik vagy nem, könyöradományokból élnek, az államéiból, amely alkalmazza őket, felszippantja és a szolgálatába hajtja őket mint nem produktív elemeket. Ha nem így tenne, a sok bűnöző entellektüel kétszer annyi bajt keverne, mint itt, az állam oltalmazó keze alatt. Hadd dühöngjenek csak, és hadd moralizáljanak. Dühöngésük teljességgel veszélytelen, sőt hasznos is. A virtuskodás