Irodalmi Szemle, 1982

1982/2 - Grendel Lajos: Galeri (regényrészlet)

egyetlen gondolkodó ember is mekkora fölfordulást képes előidézni. Így az a bizonyos egy százalék veszedelmes hatalommá nőhetett volna a városban — legalábbis elméletben. De ilyesmiről természetesen szó sem volt. A gondolkodást, a szemlélődést, a kontemplációt itt törvényszerűen valami bárgyú fatalizmus zárta le mindig, így felelt ez meg a sok évszázados történelmi tapasztalatoknak, amelyek nemzedékről nemzedékre hagyományozódtak át. A történelem elsöpri, nyomorékká silányítja, ön- gyilkosságba kergeti a gondolkodókat, ezért gondolkodni nemcsak luxus, hanem kockázatos tett is, amennyiben persze a gondolkodás tettnek nevezhető. Aki gondolkodik, az a történelmi végzetet hívja ki. S ez a küzdelem itt mindig egyenlőtlen.

így a mostanihoz hasonló, nem mindennapos események legföljebb úgy voltak hasznosak, hogy le lehetett vonni belőlük néhány tanulságot. Am ezek a tanulságok sem voltak mind új fölismerések, s a kétkedőket igazolták, akik szélcsendes esztendőkben sem feledkeztek meg arról, hogy a nyugalmi állapot is mozgás, ilyen értelemben tehát múlandó, s az okos ember ilyenkor testben és lélekben felkészül azokra a pofonokra, amelyek majd a jövőben, a nem szélcsendes esztendőkben fognak elcsattanni az arcán, mert nem mindegy, hogy ezeket a pofonokat állni tudja-e, vagy pedig mindjárt az elsők leterítik őt. A nyugalmas periódusok kedveznek a szellemi tunyaságnak, s elaltatják az emberben a vele született, beléje nevelt és sokszor terebélyessé fejlesztett gyanakvást. Márpedig gondolkodó ember gyanakvás és szorongások nélkül ebben a városban kiszolgáltatott, mint huszár a lova nélkül. Aki tehát azt mondja, holnap ezt és ezt fogom cselekedni, az elfeledkezik róla, hogy itt ebben a városban él, s ebben a városban senki sem lehet biztos afelől, mit fog cselekedni holnap vagy akár a következő órában. Mert lehet, hogy holnap rosszkedvűen ébred. Lehet, hogy kioktatja valamelyik beképzelt, hatalmaskodó hivatalnok a postán. Lehet, hogy felelősségre vonják a munkahelyén a régi mulasztásai vagy a hanyagsága miatt. Ezer meg ezer apró bosszúság érheti, s ő mindjárt másképpen fogja látni a helyzetét és a cselekvési szabadságát. S akkor azt gondolja: milyen ostoba és fennhéjázó voltam én tegnap. Helyesebb lett volna, ha azt mondom: ezt és ezt kellene tenni, de egyáltalán nem biztos, hogy meg is teszem, mert lehet, hogy a valóságban éppen a fordítottját kell majd tennem. Gyanakvás és bizalmatlanság nélkül olyan az ember, mintha bezárták volna egy sötét pincébe. Elveszíti az irányt.

A gondolkodó embernek ebben a városban fel kell készülnie arra is, hogy lesújtanak rá. Minden pillanatban készenlétben kell állnia, hogy a pörölycsapás, ami leteríti, ne érhesse váratlanul, s fel tudjon tápászkodni utána. A gondolkodó ember tudja, hogy minden pillanatban veszély leselkedik rá. Állandó veszélyhelyzetben van, mert minden múlandó. Múlandó az a biztonságot nyújtó tény, hogy ő munkaviszonyban van ennél és ennél a cégnél. Hiszen kelepcébe csalhatják, de elkövethet mulasztásokat akaratlanul is, figyelmetlenségből vagy szórakozottságból. S a cég bizalma máris megingott benne. Az egyetemek és főiskolák rettenetes gépezete évente dobja az utcára a fiatal mérnököket, közgazdászokat, orvosokat, tanárokat. Mind ambiciózus ifjak, és türelmetlenül lesik az alkalmat, amikor megmutathatják, ők azok, akik csodára is képesek a szakmájukban.

De múlandó a házastársi hűség is, s az asszonyokat még nehezebb ellenőrizni. A gondolkodó embernek az egyik szemét mindig a feleségén kell tartania, nem feltűnően sápadt-e, nem karikás-e a szeme alja, vagy ellenkezőleg, nincs-e túlságosan is jó bőrben, nem vidámabb-e, mint amennyi vidámságra oka lehetne, nem túlságosan szószátyár-e, mintha takargatnivalója volna, vagy pedig nem túl csöndes-e, mintha félne, hogy önkéntelenül is kicsúszik valami áruló mondat a száján, amiből arra lehetne következtetni, hogy tényleg van takargatnivalója. A gondolkodó ember ezért nemcsak hitvestársa, hanem karbantartója is a feleségének, s minden kis változást észrevesz a külsején, a hangulatán, az öltözködésén, a beszédmódján, a viselkedésében.

De múlandó maga a gondolkodó ember is. Egyszer csak elkezdenek szuvasodni a fogai, elkezd őszülni a halántéka, ha fel kell másznia a harmadik emeletre az. utolsó lépcsőfordulóban nem bírja már szusszal, s egyre gyakrabban keresi a magányt, de nem azért, hogy eltöprengjen kudarcain, és föltegye magának a kérdést, most hogyan tovább, hanem csak hogy bárgyún maga elé meredhessen, és ne zavarja meg ebben a cselekvésében senki sem. A gondolkodó embert ezért állandó rettegés őrli. A szüntelen készenlét és éberség hamar kimeríti, s a folytonos rettegésbe belerokkan.